Ringelmann-hatás

A közös feladatvégzés során az egyéni erőfeszítés nem adódik össze maradéktalanul, mivel a felelősség megoszlik, a személyes hozzájárulás pedig kevésbé válik láthatóvá és mérhetővé, ami a motiváció és a koordináció visszaeséséhez vezet.

Maximilian Ringelmann (1861–1931) francia mezőgazdasági mérnök volt, aki az 1913-ban publikált kísérletei során eredetileg az állati és emberi erőforrások hatékonyságát kutatta a mezőgazdaságban.

A következtetésre egy egyszerű kötélhúzó kísérlet során jutott: megfigyelte, hogy amikor az emberek egyedül húzták a kötelet, maximális erőkifejtésre voltak képesek, ám ahogy egyre több embert vont be a csoportba, az egyéni teljesítményük drasztikusan csökkenni kezdett. Azt tapasztalta, hogy két ember együtt már nem kétszer akkora erőt fejtett ki, mint egyedül, nyolc ember pedig már csak az egyéni kapacitása felét adta bele a közös munkába.

Ringelmann ebből vezette le, hogy a csoportlétszám növekedése két okból rontja az egyéni hatékonyságot: egyrészt fellépnek koordinációs veszteségek (nem egyszerre húzzák a kötelet), másrészt motivációs veszteségek (úgy érzik, a többiek mellett az ő hiányuk nem fog feltűnni).