Neki jár, neked nem jár

Az eset az egyik konfliktuskezelési workshopomon történt. Volt ott egy csapat, és annak a vezetője. Ez a vezető a saját bevallása szerint lobbanékonyan viszonyult a vitás helyzetekhez. Amikor nem volt felkészülve a konfliktusra okot adó szituációra, akkor heves reakciójában gyakran „leüvöltötte a másik ember fejét”. Szavainak bizonyosságául el is mesélte az egyik ilyen történetét.

A workshopon részt vett az a kollégája is, aki ezt az inzultust elszenvedte tőle. Ez a kolléga rögtön védelmébe vette a főnökét, és „elkötelezetten” magyarázta, hogy miért is van minden olyan tökéletesen rendben azzal, amit a vezetője csinál.

Közben többen a magánéletükből hoztak példákat a konfliktuskezelésre. Egyszer csak a vezető is megszólalt, és elmesélte, hogy otthon az óvodás gyerekével mennyire türelmes és toleráns próbál lenni, és hogy erre mennyire odafigyel.

Aztán ment tovább a workshop, de a kérdés már berágta magát a fejembe, és az első adandó alkalommal előhozakodtam vele.

– Ha az óvodás gyerekednek jár a türelem és az odafigyelés, akkor a munkatársadnak miért nem jár?

És ő megmagyarázta. Megmagyarázta, hogy a munkatársának miért nem jár. Egyáltalán nem fontos, hogy mi volt a magyarázat. A lényeg, hogy neki volt meggyőződése arra, hogy miért legitim a kollégájával szemben a tolerancia, az empátia és az elfogadás megfélemlítő hiánya. És ezt a csapattagok mind hallották és hallgatták.

Akkor eszembe ötlött a gondolat, hogy vajon hogyan érezném magam, ha most ennek a vezetőnek a beosztottja lennék. Valószínűleg pocsékul. De a valós beosztottak nem reagáltak. És én sem. Hiszen nem feladatom és nem is kenyerem az ítéletmondás.

Coachként azonban már sokkal inkább nem hagy nyugodni a helyzet. Főként, mivel azt gondolom, hogy rátaláltunk a csapat igen sok belső konfliktusának az eredendő kórokozójára. Mert úgy vélem, hogy amíg a vezető eltökélt meggyőződése, hogy „neked nem jár”, addig nem létezik megoldás, addig nem létezik változás. S hogy én, mint coach, hiszem-e vagy sem a változást, az itt és most kevésbé lényeges annál, minthogy a vezető akarja-e vagy sem ugyanezt a változást.

Mert a legtöbben nem akarjuk. Hiszen a változás az évtizedek során megszületett és felnövekedett hitünk tagadása, és mint ilyen, nem létezhet önmagunk belső konfliktusai nélkül. A belső konfliktusok pedig elbizonytalanodást, elveszettséget és kínzóan hosszú keresést kényszerítenek ránk. És ha túl hamar belefáradunk ebbe a kétségek közötti keresésbe, akkor teljes bizonyossággal visszatérünk a jó mélyen kitaposott régi kerékvágásba.

Mi hát a jövő? Ha engem kérdezel, akkor azt mondom, hogy ez a csapat ma egyáltalán nem reménykedhet az üdvözülésben. Jelen pillanatban az odafigyelés és a tolerancia csupán az óvodás gyerek privilégiuma. Legalábbis egyelőre. Mert már most benne van a kalapban, hogy holnapután talán már neki sem jár.