Munkaügyi kapcsolatok fogalma

A munkaerőpiac két szereplője, a munkaadó és a munkavállaló, már eltérő céljai miatt is folyamatosan szemben áll (előbbit a profit, a hatékonyság, utóbbit a bér, a kényelmesebb munkakörülmények vezérlik), de a munkáltató hatalmi fölénye csak tovább mélyíti a kettejük közti szakadékot. Az alkalmazottak ilyen helyzetben csak egyvalamit tehetnek: összefognak, s közös erővel lépnek fel "elnyomóik" ellen.

A munkaügyi kapcsolatok rendszere épp az ilyesfajta érdekellentéteket hivatott feloldani azzal, hogy a két fél álláspontját közelítve igyekszik megegyezésre buzdítani.

A munkaügyi kapcsolatok filozófiája szerint a véleménykülönbségeket mindenkor tárgyalásos úton kell rendezni. Ehhez olyan kapcsolatrendszert kell intézményesíteni, illetve működtetni, amely lehetővé teszi a felek egyenrangú kezelését. Ebből következően a munkaügyi kapcsolatok rendszere általában a gyengébb pozícióban lévőket igyekszik támogatni, bár ez hosszútávon a munkabéke megteremtése és a munkavállalók minél előbbi azonosulása végett a vállalatnak is érdeke. Az intézményesítés ráadásul mindkét fél számára tisztázza a játékszabályokat és a felhasználható eszközöket is, így kiszámíthatóbbá, s nyugodtabbá teszi a további együttműködést.

A munkáltató és a munkavállalók közt feszülő érdekellentétek feloldása alapvetően kétféleképpen történhet meg: a participációval és a kollektív szerződéssel. Az előbbi az üzemi folyamatok szülte konfliktusok feloldását igyekszik megelőzni úgy, hogy befolyásolási, véleménynyilvánítási lehetőséget biztosít a szervezeti és üzemi szintű döntési folyamatokban. A kollektív szerződés ezzel szemben az elosztási viszonyokban megjelenő ellentét feloldására irányul, természetesen békés, tárgyalásos úton.

A munkaügyi kapcsolatok alapvetően bipartit jellegűek, de az állam beleszólásával (tulajdonosi hányad, szabályzó hatóság révén) akár tripartit módon is működhetnek. A bipartit tárgyalások során főként a munkaügyi kapcsolatok hagyományos elemei (munkaviszony, munkafeltételek, bér stb.) kerülnek rendezésre a munkáltató és a szakszervezet között, míg a tripartit tárgyalásokon inkább országos szintű kérdéseket (jövedelempolitika, adók, foglalkoztatáspolitika) vitatnak meg a kormány aktív részvételével.