Egy technika, hogy kordában tartsuk az időnket

A legtöbb embernek egyszerre jelent problémát az is, ha túl sok és az is, ha túl kevés ideje van. Emellett sokan hajlamosak arra, hogy ha úgy érzik, elegendően sok idejük van, kiötlenek önmaguknak újabb célokat, melyek elérése aztán kitölti a szabad időt. Akár csoportban dolgozik valaki, akár egyedül (például freelancer), akár egy vezető irányítása mellett, akár ő a vezető, valahogyan strukturálnia kell a rendelkezésre álló időt, méghozzá - akár kimondatlanul is - egyszerre szem előtt tartva a hosszú és a rövidtávú célokat.

A Francesco Cirillo (szabadúszó programozó) által a nyolcvanas években megalkotott pomodoro technika nem csak ebben segít. A technika lényege, hogy bármilyen feladat végzésekor a rendelkezésre álló időkeretet 25 perces blokkokra (pomodorók) osztjuk, a pomodorók között pedig 5 perces szünetet tartunk. Négy pomodorót követ egy nagyobb, 25 perces szünet.

Egy pomodoro alatt azzal az egyetlen dologgal kell foglalkozni, amit az ember megelőzőleg elhatározott. Itt jön a képbe tehát a hosszú távú cél. (Ha tehát három év múlva szeretnék nyelvvizsgát tenni, akkor arra bizony készülnöm kell, s ez a készülés nagyon sok 25 perces blokkban történik meg.) A rövidtáv pedig ott jelentkezik, ahol a nyelvtanuló nem enged meg magának felmentéseket, s a nyelvtanulásra szánt időt valóban nyelvtanulásra használja. (Mindannyian csaptuk már be magunkat, amikor nyelvtanulás címén például azzal a felkiáltással kezdtünk böngészgetni az interneten, hogy „most gyorsan megnézem, milyen más nyelvkönyvek kaphatók még”.) Tilos! A pomodoro technika ereje éppen abban áll, hogy a dedikált időt csak arra szabad felhasználni, amire szántuk. Nem enged teret önbecsapásnak, halogatásnak.

Mi van azonban akkor, ha egy tevékenységre nem elég 25 perc? Évek óta magam is ezt a technikát alkalmazom például könyvírás során, és állítom, az 5 perces szüneteknek legalább akkora hatása van az alkotómunkára, mint egy pomodorónak, amikor magára az alkotásra koncentrálok. Ha ugyanis letelik az idő (és az óra jelez), akkor is abba kell hagyni az adott tevékenységet, ha a legjobban benne vagyunk. Hosszú távon ez a magatartás ugyanis inkább feltüzeli alkotókedvünket, mint elveszi azt, hiszen marad még bennünk hajtóerő, s alig várjuk, hogy leteljen a szünet.

Mondjuk ki: boldogabb az élet, ha várjuk a munka folytatását, mint ha azt éreznénk, alig bírjuk magunkat a számítógépig elvonszolni. A szünetben érdemes valami egészen mást csinálni, felállni, vizet inni, sétálni, másokkal kommunikálni.

Mi van a külvilággal?

Természetesen léteznek fontos telefonhívások, melyeket valahogyan kezelnünk kell. Nem szabad senkinek sem belemerevednie egy technika alkalmazásába. Soha egyetlen technikát vagy elméletet sem konkrét emberre, konkrét élethelyzetre alkottak meg, így mindenkinek a maga joga, sőt kötelessége, hogy saját maga számára testre szabja az adott technikát. (Különösen fontos, hogy a testre szabáshoz nélkülözhetetlen az önismeret.) Ha kifejezetten várunk egy fontos telefont, akkor azt fogadnunk kell annak ellenére is, hogy az adott 25 perces pomodorót nem telefonbeszélgetésre szántuk. A lényeg azonban éppen abban áll, hogy magunknak el kell döntenünk, az adott telefonhívás mennyire fontos, illetve mennyire sürgős.

Végül pedig rendkívüli önismereti ereje van annak, ha hosszú időn keresztül naplózzuk a pomodorókat, s időnként visszanézünk erre a naplóra. Kiváló tükröt kap az ember arról, mit gondolt fontosnak, illetve ehhez képest mit csinált konkrétan. Ha elfogadjuk azt a tantételt, hogy tízezer kilométer végiggyaloglása is egy-egy konkrét lépés megtételével történik, akkor a pomodoro-naplónk fájóan pontos tükröt ad majd arról, mit gondoltunk magunkról és ehhez képest hogyan döntöttünk, mivel foglalkozunk. Feltéve persze, ha a naplózás során nem csapjuk be magunkat.

Ligeti György
szervezetfejlesztő