Hogyan lehet coacholni gyerekeket és vállrándító serdülőket?

Így épül fel egy megoldásközpontú ülés

A megoldásközpontú coach a fiatalokkal történő munkát erőforrás-beszélgetéssel kezdi: ennek során nem esik szó a problémáról, hanem arról beszélnek, hogy mi az, amit a gyerek (vagy a felnőtt) már jelenleg is eredményesen tesz – tehát melyek a meglévő erőforrásai. Abszolút jövőközpontú, konstruktív módszer.

Ezután következhet a szerződés megkötése: a coachnak meg kell tudnia, hogy mik a fiatal legmerészebb reményei az üléssel kapcsolatban, mit vár a közös munkától? Amit ekkor elmond a fiatal, az lesz a kettőjük közti szóbeli szerződés, ami minden coachingfolyamat alapja – ez a cél, ezen fognak dolgozni.

Következhet a pozitív jövő leírása: egy olyan jövőé, ahol a legmerészebb álom valóra vált. A jövő feltárása a probléma megléte nélkül: erre épül a csodakérdés, ami a brief coaching alapja. A csodakérdés lényege, hogy éjjel, amíg a kliens alszik, a probléma megoldódik. Honnan tudná, hogy reggel minden más, nincs probléma, mi lenne a jele? Ezen az úton továbbhaladva, meg lehet kérni a gyereket, hogy egy napig éljen úgy, mintha megvalósult volna a csoda. Ezzel a technikával be lehet indítani az elvárt változásokat.

A haladás mértékére skálázást ajánl a könyv, ezzel beazonosítható, hogy hol áll most a kliens, hová szeretne eljutni és miként azonosít egy-két fokos előrelépést. Amikor valakivel negatív dolog történik, könnyen mondja magát azonnal nullás fokozaton állónak – holott haláleset, igazi tragédia állhat egy nulla hátterében. A coach könnyen rámutathat, hogy például a 2-es szinten állás is egy eredmény, van ennél rosszabb, nem nulláról kell elkezdeni megmászni a létrát. A könyv arra is kitér, hogy gyerekekkel a legcélszerűbb valóban mozogni, lépkedni a szobában, létrán felfelé mászni, így számukra kézelfoghatóbbá válik a haladás mértéke. Talán csak ekkor csodálkoznak rá, hogy valójában mennyit haladtak.

A brief coaching során az első ülést úgynevezett nyomon követő ülések követik. Ezen alkalmakkor az előző szerkezet fordítottját veszik végig: mi lett jobb a találkozás óta, milyen hatással volt ez a környezetére, hol tart a skálán? Érdekes, hogy a felnőttekkel zajló coachingfolyamatokban külön szerepet kap a lezárás: a könyvben a szerzők kitérnek arra, hogy a gyerekek coachingja általában úgy ér véget, hogy többet nem jönnek el: a probléma megoldódott, nem kell több találkozás.

Pozitív vagy konstruktív?

Pszichológusok és egyes coachok azt szokták a megoldásközpontú coachok szemére hányni, hogy figyelmen kívül hagyják az ügyfél problémáit és az egyetlen cél a pozitív jövőbe tekintés. A könyv egy példát említ: vegyünk egy fiatalt, akivel utálatos a barátja. A coach azt kérdezné: „Hogy érezted magad amiatt, hogy rosszul bánt veled?” és kifejezi empátiáját. A megoldásközpontú coach nem hagyja figyelmen kívül a fájdalmas tapasztalatot, kifejezi együttérzését, de nem a fájdalomról kérdez. Például: „Nyilvánvaló, hogy fájdalmas lehetett, milyen következtetéseket vontál le arról, hogy a jövőben mi lenne a legjobb ezekkel az emberekkel?” vagy „Megértem, hogy olyan dühös voltál, hogy meg akartad ütni, mit tettél, hogy ellenállj a késztetésnek?” A megoldásközpontúság tehát nem puszta pozitivizmus, hanem a coach konstruktívan áll egy helyzethez, abból pozitív jövőt igyekszik építtetni ügyfelével.

A pozitív hozzáállást tekintve mindenképpen igaz a megoldásközpontú brief coachingra, hogy egy kapcsolat pozitív aspektusaira összpontosít, a múltban és jövőben egyaránt, ezt hatékonyabbnak tartja, mint kitárgyalni egy konfliktust, ami talán csak további súrlódásokhoz vezet. A coach a változások pozitív következményeire összpontosít, nem magára a változásra. Sokan nem is értik, hogy miért nem érdekli a coachot maga a probléma, miért nem fontos tudni, hogy mi az alaphelyzet.

A megoldásközpontú brief coaching alapfeltevései:

- ügyfél határozza meg, hogy mit remél elérni
- lehetséges a változás a megcélzott jövő leírásával
- vannak eredmények, melyeket a múltban elért az ügyfél
- a coachnak nem kell ismerni a probléma részleteit
- A megoldásközpontú coach (ahogy más módszerrel dolgozó coach sem) nem hozakodik elő ötletekkel, mert sokkal jobbnak gondolják olyan kérdéseket feltenni, melyek segítik a fiatalt önállóan gondolkodni. A kérdésfeltevés eszközével a coach a változás katalizátora – ehhez nem kell érteni és tudni az ügyfél életét, hátterét.
- fontosak azok a kérdések, melyek az ügyfél környezetére vonatkoznak: mit vesz észre a változásból a környezete?

Miért coacholjunk gyerekeket?

Mert a gyerekek képesek megérteni, hogy a változás nem csak másokban és a környezetben következhet be, hanem bennük is, aminek hatására változhat a többi ember és a környezet is. A megoldásközpontú coachok nem a vízhez vezetik a gyerekeket, hanem követik őket a saját oázisukhoz. A coach abban érdekelt, hogy vegye észre, vetesse észre a változást a gyerekkel és vegye észre, hogy ki más veszi még észre a gyermek változását. A rendszerszintű gondolkodás az, hogy felismerjük, hogy ha megváltoztatjuk a rendszer egyik részét, akkor az más részein is változáshoz vezet. Amikor megkérdezik egy gyerektől „Tudsz focizni?”, akkor mondhatja, hogy „Nem tudok focizni”. A coach erre megkérheti, hogy mondja azt: „a múltban még nem tudtam focizni”. Apró különbség, mégis felvillantja a jövőbeni változtatás lehetőségét és képességét.

Az erősségekre való alapozás és jövőközpontúság minden gyerekből a legjobbat hozza ki. A modell használható olvasási nehézségek, csoportok, tanári értekezletek, konzultációk, konfliktusok során. A fiatal saját, jövőt illető reményei mindig a múlton alapszanak és ez a jövő építhető. Ha a tanár egy diákot lát a folyosón rosszalkodni, akkor megszidhatja vagy ehelyett emlékeztetheti arra, hogy milyen eddigi sikerei voltak, milyen ambíciói vannak. Ez valószínűleg célravezető megoldás és nem firtatta a „rosszalkodás” okait, történéseit. A coach feltárja a probléma nélküli életet, élethű leírást kér róla a gyerektől, aki így meg tudja azt valósítani. A brief coaching a lehető legrövidebb idő alatt talál megoldást: fiatalokkal sok esetben nem is egy szabályos coaching ülés formájában, hanem akár pár folyosói kérdéssel, pár perces interakcióval – van, hogy csak erre van elég idő és tér.

A WOWW

A módszerrel csoportban is lehet foglalkozni: az ülések menete ebben az esetben is a legmerészebb remények megfogalmazásával kezdődik, a megcélzott jövő leírásával folytatódik, majd az ehhez már meglévő kompetenciák, megtörtént esetek elmondásával fejeződik be. A fejlődést lehet skáláztatni, és bár nyilvánvalóan kevesebb idő jut egy-egy fiatalra, de az biztos, hogy amíg a többiek beszélnek, addig is dolgoznak, addig is gondolkoznak és ez sokszor fontosabb, mint ha csak ők beszélnének.

A csoportos coaching egyik gyerekek esetében alkalmazott formája a tantermi coaching, azaz a WOWW (Working in What Works). Ennek során a coach kizárólag megfigyelőként van jelen, akárcsak a shadow coaching során. Beül az osztályba és amíg zajlik az óra nem tesz mást, mint azt figyeli, hogy mi működik az osztályban. Semmi egyébre nem koncentrál. Minden pozitívumot feljegyez, ezt később – akár nevekkel – felolvassa. A dicséret szárnyakat ad a közösségnek és az egyéneknek: ha elmondjuk nekik miben jók, még jobbak lesznek benne. Érdemes kipróbálni ezt a módszert közösségekben, osztályokban. Mint látjuk, ebben az esetben a coach semmit nem mond, csak tudatosít. A folyamat során a coach nem mondja meg, hogy mit kell tennie a változás eléréséért, ellenben megkérdezi, hogy miből fogja észrevenni, hogy változás történt – a könyv írója bevallja, nem tudja miért működik jobban a második kérdés. Talán mert abba nem a coach fektet energiát, hanem a gyerek. Amint a coach jobban akarja az eredményt a gyereknél, a gyerek (vagy a felnőtt) annál kevésbé akarja majd – azaz ellenállást szítunk. Ha nem akarunk így tenni, nem árt a megoldásközpontú kérdéseket alaposan begyakorolni.

Harvey Ratner és Denise Yusuf: Megoldásközpontú coaching gyermekekkel és fiatalokkal: a BRIEF megközelítés, Z-Press Kiadó, 2015