Individualisták vagyunk, közösségekben dolgozunk!
Magyarországon a családot nagyon fontosnak tartjuk és néhány szoros baráti kötelékeket is ápolunk, mindeközben erősen individualisták vagyunk, ami a munkakultúránkra, együttműködésünkre és közös cél iránti elkötelezettségre,
Magyarországon a családot nagyon fontosnak tartjuk és néhány szoros baráti kötelékeket is ápolunk, mindeközben erősen individualisták vagyunk, ami a munkakultúránkra, együttműködésünkre és közös cél iránti elkötelezettségre, lelkesedésre is hatással van.
Geert Hofstede sok országra kiterjedő kultúrafelmérésének egymáshoz viszonyított eredményei azt mutatják, hogy a mi kultúránk az „individuális – közösségi” skálán a legindividualistább, legkevésbé közösségi kultúrák közé tartozik. Az individualista kultúrák logikája, hogy ha egy közösségben (társadalomban) minden egyén boldogul, és képes jól érezni magát a saját életében, akkor az összességében közösségi szinten is jól működő rendszert alkot. Ezzel feltételezi azt, hogy az egyéni érdekek képesek úgy teljesülni, hogy közben egymást kizáró módon nem ütköznek mások érdekeivel (Élni és élni hagyni! Valósítsd meg Önmagad!). Az individualisták hívószavai az önállóság, a függetlenség, a személyes szabadság! Nagyon érzékletesen írja le ezt az életérzést Heltai Jenő, Szabadság című verse.
Heltai Jenő (1871-1957)
Szabadság (részlet)
Tudd meg: szabad csak az, akit Szó nem butít, fény nem vakít, Se rang, se kincs nem veszteget meg, Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, A látszatot lenézi, meg nem óvja, Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek Ajkát hazugság nem fertőzi meg, Aki üres jelszókat nem visít, Nem áltat, nem ígér, nem hamisít. Nem alkuszik meg, hű becsületéhez, Bátran kimondja, mit gondol, mit érez. Nem nézi azt, hogy tetszetős-e, Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse, Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki Ha neve nincs is, mégis valaki, Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos, Tüzet fölöslegesen nem harangoz, Van mindene, ha nincs is semmije, Mert nem szorul rá soha senkire. Nem áll szemébe húzott vaskalappal, Mindég kevélyen szembenéz a Nappal, Vállalja azt, amit jó társa vállal, És győzi szívvel, győzi vállal. Helyét megállja mindég, mindenütt, Többször cirógat, mint ahányszor üt, De megmutatja olykor, hogy van ökle... Szabad akar maradni mindörökre.
Az individuális és a közösségi kultúra közötti egyik jellemző különbség, hogy míg az individualista azt mondja, amit ő maga igaznak gondol, érez, még ha nem is szívesen hallják azt mások, („Bátran kimondja, mit gondol, mit érez. Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,”) addig egy közösségi beállítottságú azt mondja, amit ő maga jónak, kedvesnek gondol, érez a másik (vagy a közös kapcsolatuk) számára, még ha nem is teljesen igaz. Így egymás kommunikációjában a közösségi beállítottságút a másik durvasága, az individualistát pedig a másik hamissága zavarja.
Individualistaként úgy tartjuk, hogy mindenkinek kell, hogy legyen (és van is) mindenről és mindenkiről saját véleménye. Akinek nincs, arról vagy azt gondoljuk, hogy gyanús (manipulatív), mert van neki, csak elhallgatja, vagy azt hogy, ostoba, mert tényleg nincs! A csapatok és szervezetek működésétől is elsősorban egyéni céljaink megvalósulását várjuk, és mindenki másról is ezt a hozzáállást feltételezzük. Ezért, ha valaki olyan megoldásokért, célokért lelkesedik, ami a közösség érdekeit szolgálja, és többszöri nekibuzdulásra sem sikerül kideríteni, hogy hol van ebben neki a közvetlen személyes haszna, akkor az szintén vagy gyanús, vagy ostoba. Sőt, aki olyan közösség értékeiért és érdekében lelkesedik, amely számunkra pont nem jelent sokat (pl. munkahelyi, sport, vallási) az gyorsan megkapja az "agymosott", "fanatikus", "bigott" minősítést.
Önmagában az erős individualitás nem erény és nem hiba. Egy beállítódás, amihez odafigyeléssel eredményesen lehet igazodni, amit jó stratégiával hatékonyan ki lehet aknázni, és szakértő fejlesztéssel közösségi célokat is sajátjaként megvalósítani tudó irányba lehet tolni. Az igazodás és a kiaknázás érdekében érdemes minden részfeladatot, részcélt, amit hatékonyan el lehet egyedül végezni és érni, azt valóban lebontani egyéni szintre. ("Amit egy ember jól el tud végezni, az kettő már csak rosszabbul tudhatja!" és emlékszünk a képre is, a „csapatmunkában” megvalósuló lapátolásról!:))
Azoknál a feladatoknál viszont, amik elkerülhetetlenül igénylik az együttműködést, az összedolgozást, az egymásra épülést, egymás tevékenységeinek bármikori átvételét, fejlesztéssel ki kell, és ki lehet munkálni a közösségi érdekek belsővé tételét! Az individualista beállítottságú munkatársaink is képesekké válhatnak nagyobb csapatok, szervezetek érdekeit sajátjukéhoz hasonló fontossággal kezelni, miként teszik azt családjuk és szűk baráti körük esetében is! Sőt megkockáztatom, ekkor igazán jó vezető is válhat belőlük!