Álruhás férfi tűsarkúban, Diorban

Férfias viselkedésformákat veszünk fel, mert azt gondoljuk, úgy jobban boldogulunk. Pedig a világ nem arra felé megy, hogy elmosódjanak a határok a nemek között! Már csak azért sem, mert a macsó-korszak a végéhez közeledik. Egyre nag

A napokban olvastam egy cikket arról, hogy Egyiptomban egy nő évtizedekig férfiruhában járt, mert dolgozni akart.

Elgondolkodtam, hogy velünk vajon mi a helyzet? Nem ugyanezt csináljuk mi is?! Csak nem öltözködésben, hanem attitűdben. Férfias viselkedésformákat veszünk fel, mert azt gondoljuk, úgy jobban boldogulunk. Sok-sok példa jut eszembe, ezek közül csak egyet – talán a legmarkánsabbat – emelek most ki. Vezetői tréningen találkoztam egy feltűnően csinos nővel, aki elmesélte, milyen mellbevágó visszajelzést kapott egyik férfi ismerősétől. Idézem: „Ha becsukom a szemem és úgy hallgatlak, az az érzésem van, mintha egy férfival beszélgetnék”. Hát így.

Sok nő vesz fel férfias viselkedésformát. A cikkben említett egyiptomi nőt ezért kitüntették. Ezzel szemben a mi „jutalmunk” az, hogy egy csomó "energiavámpírt" kapunk a nyakunkba, akik mindig más erejéből táplálkoznak, fődíjként pedig olyan „társat” nyerünk, akinek esze ágában sincs felnőni, és az anyukája szoknyájáról „átkapaszkodik” a mienkre. És mi örömmel vagyunk erősek helyettük is, mert így legalább fontosak lehetünk. A többi férfival pedig harcolunk. Ahogy ők is velünk. Le akarnak minket nyomni, hiszen - mivel férfi álruhában vagyunk - versenytársat látnak bennünk, aki veszélyezteti a pozíciójukat. Na de kinek jó mindez?! És mire?!

Gondoljuk csak át, miért is mondhatta az úriember, hogy a hölgy - talpig Diorban - akár férfi is lehetne. Milyen férfias vonásokat is veszünk fel? Itt van mindjárt a kommunikáció. A férfiak nagyon direkten kommunikálnak, röviden, tömören, egyszerűen. Gyakran ítélkezve, utasítva, „megmondják a tutit”. „Ez rossz, ezt és ezt kell helyette csinálni” Pont, ennyi. Ezzel szemben egy nő ösztönösen elmondaná, mit gondol, mit érez, - hosszan, hogy a másik jól érthesse, és diplomatikusan, ügyelve, hogy senkit meg ne bántson. Kíváncsi a másikra, odafigyel a szempontjaira. „Úgy érzem, hogy…és azt szeretném, hogy…Te mit gondolsz, neked jó lenne úgy?” Egyre több nő viszont úgy gondolja, hogy inkább nem beszél az érzéseiről, felveszi a póker arcot, és elkezd macsósan kommunikálni. Pedig – még ha sokszor poénkodnak is rajta – a férfiaknak ugyanúgy fontos, hogy beszéljünk. Egyrészt új szempontokat adunk nekik ezzel, amikre maguktól nem is gondolnának, másrészt éppen az ilyen jellegű kommunikációval tudunk határokat szabni, jelezni, hol van a tűréshatárunk. Ezzel képviseljük a kereteinket, csak éppen nőiesen, nem támadva, és ítélkezve.

A nők inspirálóak, aminek egyébként ugyanaz az eredménye, mintha utasítanának, csak a hatása más! Sok nő mégsem él ezzel az ösztönös képességével, helyette átveszi a férfiak irányító stílusát és elvárásokban fejezi ki magát. Az ilyen kommunikáció „elveszi” a másik önállóságát, az inspiráció ezzel szemben teret hagy neki. A nők csapatjátékosok, kimondottan jók az együttműködésben. A férfiak erősebbek a versengésben. Mostanában mégis sok nő vált át versengő üzemmódra. A „majd én megoldok mindig mindent”, és a „nincs szükségem segítségre” attitűd is inkább férfias, mint nőies. Azt sugallja, hogy nincs szükségem másokra, és semmit nem mutat a női együttműködési készségből! Hogy lehet kapcsolódni, - akár szakmailag, akár emberileg – ha ezzel kizárja ennek még a lehetőségét is? Magányos harcosnak lenni pasis dolog…

És ha már itt tartunk, a nőknek ösztönös igényük és képességük van egyenrangú kapcsolatokat kialakítani. A férfiakhoz közelebb áll a hierarchia. A szintbeli különbségtétel, ennek hangsúlyozása, negatív értelemben az egymás „lenézése”. Ma már nemcsak a férfiak tesznek degradáló megjegyzéseket, a nők is simán megengedhetik maguknak. Pedig a nők ennél empatikusabbak, toleránsabbak.

Nos, szerintem ezek miatt mondhatta az említett úr azt, amit.

Pedig, - és ez nagyon fontos! – a világ nem arra felé megy, hogy elmosódjanak a határok a nemek között! Nem az a trend, hogy legyen mindenki férfi(as). Már csak azért sem, mert a macsó-korszak a végéhez közeledik. Egyre nagyobb az igény a nőies erősségek iránt a vállalati szférában is, de globálisan, a világban is. Gondoljunk csak arra, milyen nagy szükség van manapság a nőies értékekre, a toleranciára vagy az egymás iránti odafigyelésre. Marilyn Monroe azt mondta: „Nem bánom, hogy a férfiak világában kell élnem, addig, amíg nő lehetek benne”. Merjünk hát azok lenni!