Le a kalappal Eszenyi Enikő!
Enikő elsősorban művészként határozza meg magát, és csak azután igazgatóként. Már ha egyáltalán definiálja magát vezetőként. Mégis természetesen, ösztönösen kezeli a pozíciójából adódó helyzeteket. Szereti, amit csinál,
A napokban részt vettem egy konferencián, amit kimondottan női vezetők számára szerveztek.
A meghívott vendég Eszenyi Enikő volt, a Vígszínház újra választott igazgatója.
Sikeres nő és vezető, aki kiteljesedett, aktív művész is. Nagyon érdekelt, hogyan válik egy elhivatott színésznő jó vezetővé. Bár Eszenyi Enikő hangsúlyozta, hogy a színházi világ más, szerintem nagyon sok dolgot érdemes „átvenni” az üzleti szférába is…
Kezdésként egy résztvevő a stratégiai tervezésről kérdezte. A válasza egyértelmű volt. Tudja, milyen színházat szeretne csinálni (mit?), milyen értéket akar teremteni, közvetíteni (miért?), és hova szeretné eljuttatni a színházat (cél). Klasszikus stratégiai tervezés ugyan nincs, de a business szférában jól ismert misszió-vízió így is megvan. Leginkább érzés alapján. És még mondja valaki, hogy a nőkből hiányzik a stratégiai gondolkodás. Csak mert nem úgy néz ki, mint a férfiaknál, akik komoly workshopokon homlokráncolva és vitatkozva alkotnak stratégiát, attól ez még az.
Valakit később az érdekelt, hogyan tudja kezelni azt a helyzetet, amikor a saját színházában egyszerre játszik, és rendez is. Hiszen ezek mind nagyon különböző pozíciók. A titok: tudatos váltással és a keretek nagyon szigorú betartásával. Minden helyzetben pontosan tudja, éppen akkor ki ő, hol a helye, mi a szerepe, meddig terjed a felelőssége és a hatásköre. Ha játszik, akkor ő nem igazgató, hanem egy színésznő, aki aláveti magát a rendezői koncepciónak. Ha van véleménye, akkor az nem igazgatóként vagy rendezőként van, hanem színésznőként, az adott szerepre vonatkozóan. Próba közben nem lehet hozzá, az igazgatóhoz fordulni, akkor ő „nincs bent”. Csak a színésznő van ott, aki éppen szerepet próbál, művészileg kibontakozik.
Egy színésznőnek biztos könnyű váltogatni a szerepeket, gondolhatjuk, hiszen profi, ez a szakmája, hozzá van szokva ahhoz, hogy ma Hamupipőke, holnap Blanche a Vágy villamosából, aztán meg Desdemona. És nem lehet őket keverni! Nem hozhat át tegnapról egy kicsit Desdemonából, ha ma éppen Hamupipőke…
Nekünk is rengeteg szerep és pozíció van az életünkben, csak mi nem tudunk olyan markáns vonalakat húzni köztük és tényleg tudatosan elválasztani őket. Pedig jó lenne. Mi is egyszerre vagyunk vezetők és beosztottak (mert még a csúcsvezető fölött is vannak….), munkatársak, feleségek, anyák, barátnők, …stb. Sokkal komfortosabban működnénk mindegyikben, ha minden szerepünket a maga teljességében élnénk meg, eltérő módon működve és egészen más kereteket szabva és képviselve mindegyikben. Ha olykor ezek nem csúsznának össze, vagy mi magunk bele nem zavarodnánk…
Szóba került az is, hogy színházigazgatóként gyakran tárgyal hivatalos szervezetekkel, ahol férfiak között kell képviselnie a színház érdekeit. Elmesélte, hogy egyszer szóvá tették neki, talán nem kellene kalapban megjelennie a megbeszélésen. Az öltözködés mindig kényes kérdés a nőknél. Sokkal szigorúbb a megítélése, mint a férfiaké. Hogy reagáltál erre? – kérdezte egy jelenlévő hölgy. Legközelebb is kalapban mentem – válaszolta Enikő. Azt üzenve ezzel a környezetének, hogy vállalja, Ő így önmaga, nőként, vezetőként, kalapban. Mert a kalapnak ugyebár nincs hatása a viselője mondandójára, szakértelmére, hitelességére. Nyilván vannak bizonyos határok, amit az ember a protokoll, a jó ízlés, vagy más kultúrák tiszteletben tartása miatt nem lép át, de azon belül miért kellene lemondanunk a nőiesség „kellékeiről”?
Enikő elsősorban művészként határozza meg magát, és csak azután igazgatóként. Már ha egyáltalán definiálja magát vezetőként. Mégis természetesen, ösztönösen kezeli a pozíciójából adódó helyzeteket. Szerintem nem vett részt különféle leadership programokon, mégis érzi a „szerepet”. Nem tudnám megmondani, hogy Enikő mennyire tudatos vezető. De azt igen, hogy jó. És eredményes is. A szavaiból az derült ki, hogy mindezt intuitívan teszi. Érzékeny a környezetére, veszi az energiákat, ismeri önmagát, a szakmáját, odafigyel az érzéseire és hallgat az intuícióira. Viszont egyértelmű kereteket is szab. Mer olykor nem jó kislány lenni. Perel, ha megkárosítják a színházát, szól - akár hangosan is -, ha valami nem tetszik neki, újra csináltatja a munkát, ha az nem jó. Irányít, de azért tud alázatos is lenni. Mert szereti, amit csinál, hisz benne, és célja van vele. A művészek érzékenyek és ösztönösek. Ahogy a nők is. Képesek több síkon is működni. Ahogy kell egy vezetőnek is. Éppen ettől lesz hiteles.
Az inspiráló beszélgetés végén azon töprengtem, lehet, hogy nem kellene annyit gondolkodni azon, hogyan legyünk hiteles vezetők. Hiszen mindenünk megvan hozzá. Mi lenne, ha egyszerűen csak hagynánk, hogy működjenek az ösztöneink?