"Haljon meg?" – A magyar színházi botrány, ami rávilágított: elavult, ahogy a főnökökről gondolkodunk

A színházi szikra: Az Eszenyi-ügy eredője, Máté Gábor nyilatkozata és a kirobbant szakmai vita

Ahhoz, hogy megértsük a jelenleg zajló éles társadalmi és szakmai vitát, érdemes visszamenni a történet gyökereihez. A botrány kiindulópontja 2020 tavaszára nyúlik vissza, amikor a Vígszínház akkori igazgatóját, Eszenyi Enikőt a társulat több mint negyven korábbi és akkori tagja – színészek, rendezők és háttérdolgozók – vádolta meg nyilvánosan és az intézményi vizsgálatok során rendszerszintű munkahelyi abúzussal, verbalitásában megalázó bánásmóddal és a hatalmával való súlyos visszaéléssel. A hatalmas társadalmi és szakmai felháborodás hatására Eszenyi végül visszavonta igazgatói pályázatát, és távozott a teátrum éléről, hosszú időre kiszorulva a hazai színházi fősodorból.

A téma éveken át tartó lappangás után a közelmúltban csapott fel újra, amikor a debreceni Csokonai Nemzeti Színház bejelentette: felfüggeszti Eszenyi tervezett rendezését a következő évad műsorából. A színház indoklása szerint „a tervezett együttműködés több kollégában bizonytalanságot és rossz érzéseket okozhat”. A debreceni döntést követően Eszenyi Enikő nyílt levélben kért bocsánatot, azonban a gesztust a szakma és a közvélemény jelentős része nem tartotta elégségesnek és őszintének. A kialakult helyzet hatására a rendezőnő végül a József Attila Színházba tervezett munkájáról is kénytelen volt lemondani.

Ebbe a pattanásig feszült légkörbe robbant be Máté Gábor, a Katona József Színház volt igazgatójának megszólalása, aki Veiszer Alinda vendége volt az Ördögkatlan Fesztiválon. A beszélgetésben – amelyben a Katonából való távozásáról és az elmúlt tizenhat év szakmai konfliktusairól is beszélt – Máté védelmébe vette Eszenyit, és élesen kérdőre vonta a bírálókat: „Eddig azt akarták, hogy kérjen bocsánatot. Mit csináljon még? Haljon meg?” A rendező hangsúlyozta: szerinte Eszenyi a Vígszínház vezetésének elveszítésével már megkapta a büntetését, a magyar színházi szféra pedig nem olyan gazdag, hogy egy ekkora tehetséget végleg elűzzön a pályáról. Máté emellett arról is beszélt, hogy a rendezői hatalmat részben maga a színházi közeg szüli meg, és hozzátette: régen a büfében még „boldogan” nevettek olyan helyzeteken, amelyekért ma már büntetés járhat.

Veiszer Alinda és Máté Gábor beszélgetése az Ördögkatlanon. Forrás: Ördögkatlan

A megszólalás azonnali reakcióhullámot indított el a szakmában 

• Molnár Áron színész éles hangvételű videóban bírálta Máté szavait, kijelentve: „Vége ennek a világnak, Gábor!”, rávilágítva, hogy a feltételes módban megfogalmazott bocsánatkérés nem valódi felelősségvállalás, a fiatal generáció pedig már nem nevet együtt a hatalommal való visszaélésen.

• Lengyel Tamás színész kiemelte, hogy a tehetség nem erkölcsi valuta, amivel felül lehetne írni az emberi méltóságot és a több mint 70 panaszos sérelmeit.

• Verebes István színész és rendező a Népszavában megjelent válaszcikkében védelmébe vette Máté generációját, óva intve a fiatalabbakat a „győzelem mámorában” történő elhallgattatástól és a széthúzás gerjesztésétől.

• Székely Csaba drámaíró higadt összefoglalójában rámutatott: miközben az áldozatok védelme és a tehetség relativizálásának elutasítása jogos, a társadalomnak és a „cancel culture” korának azt is tisztáznia kellene, hogy milyen feltételekkel létezik visszaút a reintegrációhoz.

• Grecsó Krisztián író a beszélgetés helyszínén jelen lévő nézőként a médiaszenzáció-hajhászás felelősségét kérte számon. Kiemelte: az Ördögkatlan Fesztivál baráti, szeretetteljes légköre olyan őszinte beszédkörnyezetet teremt, amellyel „nem illik, szakmai hiba visszaélni”. Szerinte Veiszer Alinda kiemelt promóciós videója kiszolgáltatta Máté Gábort a félreértésnek és a felháborodáshullámnak, piaci és nézettségi okokból vásárra víve a beszélgetőtárs szakmai hitelét. Bízik benne, hogy a botrány után végre elindul egy valódi szakmai diskurzus, és a jövőben az interjúalanyoknak nem kell rettegniük a klikkvadászattól egy fesztiválkörnyezetben elhangzott beszélgetést követően.

A büfében nevetéstől a pszichés károsodásig: A munkahelyi abúzus valódi arca

A megszólalások és a társadalmi felháborodás rávilágítanak arra, hogy a vita már rég nem egyedi színházi esetekről szól. Ahogyan arra Parászka Boróka újságíró is rávilágított elemzésében, a hatalomgyakorlás régi képviselői közül sokan még mindig nem értik a munkahelyi abúzus valódi természetét.

A munkahelyi elnyomás nem intézhető el annyival, hogy a munkavállaló „rosszkedvűen jön el a próbáról” vagy a megbeszélésről, amit majd „elheherésznek a büfében”. A tartós elnyomás és a toxikus vezetői légkör következtében a dolgozó egészsége, pszichéje és legalapvetőbb munkaeszköze – a kreativitása, a motivációja és az együttműködési készsége – károsodik súlyosan.

A cikk alatt született lakossági és szakmai kommentek pontos lenyomatot adnak a szemléletmódbeli törésvonalakról:

• A generációs beidegződések: Egyes vélemények – mint Molnár Piroska Kossuth-díjas színésznő hozzászólása – arról tanúskodnak, hogy a vezetői erélyre és a „szigorú terelgetésre” szükség van a munka beindulásához. Más kommentelők szerint az idősebb korosztály természetesnek veszi az alázatot és a kiszolgáltatottságot, míg a fiatalabbak már zéró toleranciát mutatnak a pszichológiai biztonság hiányára.

• A tehetségkultusz vakfoltja: Több hozzászóló kiemelte, hogy ha a kiemelkedő képességekre hivatkozva elnézzük a mérgező viselkedést, azzal nemcsak a bántalmazót mentjük fel, hanem fiatal tehetségek sorától vesszük el a kibontakozás lehetőségét, akik inkább elhagyják a pályát vagy a szervezetet.

• Rendszerszintű kiszolgáltatottság: A kommentelők és elemzők egyetértenek abban, hogy a NER-en és a színházi kulisszákon is túlmutat az a mélyen gyökerező társadalmi beidegződés, amely a munkavállalót a vezetőnek alárendelt, gazdaságilag és pszichésen kiszolgáltatott szerepben tartja.

Munkavállalói minimum és rehumanizáció az új munka világában

A Máté Gábor-interjú körüli hullámok egyértelmű üzenetet hordoznak a HR-szakma és a cégvezetők számára:

a patriarchális, tekintélyelvű vezetői modell végleg elavult.

Az új munka világában (Future of Work) elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a munkavállalói minimum nem képezheti alkudozás tárgyát. Sem a kiemelkedő üzleti vagy művészi eredmények, sem a vállalati profit, sem a vezető pótolhatatlansága nem adhat felmentést a megalázó bánásmód alól. A szervezet feladata nem a félelemkeltés vagy a manipuláció, hanem olyan védett környezet megteremtése, ahol a potenciál biztonságban fejlődhet.

A munkahelyek rehumanizálása nem várathat magára. Az átlátható panaszkezelési rendszerek, a határozott vezetői felelősségvállalás és a pszichológiai biztonság megszilárdítása ma már az elkötelezett és megtartható munkaerő alapfeltételei. A vezetői szerep többé nem a korlátlan hatalomról, hanem a felelősségteljes támogatásról szól.

Borítókép: Eszenyi Enikő

Forrás: Eszenyi Enikő Facebook-oldal