Ránk is vonatkozhatna az egységes európai munkanélküli segély

Miért merült fel az egységes munkanélküli segély gondolata?

2012-ben az EU vezetői elindították a valutaunió reformját, amelynek hosszú távú tervezete új fiskális eszközök kidolgozását is előirányozza. Látni kell, hogy az eurózóna belső egyensúlytalansága, és a fellendülést elősegítő eszközök hiánya miatt alakult ki a hét éve tartó, hosszú válságban a második európai recesszió (2011-13). Ez az eurózónán belül meglevő aszimmetriákat csak tovább fokozta, egymással szembeállítva a pénzügyileg erősebb, többlettel rendelkező centrumot és a kiszolgáltatottabb, segítségre szoruló perifériát. Egyik a másik közvetlen hitelezőjévé vált. Azok az országok azonban, amelyek korábban a nemzeti valuta leértékelését is használták válságok idején, most magukra maradtak. A visszaesést fékezni tudó transzferek hiányában a periféria az úgynevezett belső leértékelésre kénytelen támaszkodni. Ebből következik, hogy a fejlettebbek és kevésbé fejlettek közötti polarizáció (például a munkanélküliségi szint vagy a szegénység növekedése tekintetében) az eurózónán belül sokkal erőteljesebb, mint az eurózónán kívüli országok között. A válság előtti években, évtizedekben nemcsak a nemzetgazdaságok jövedelmében (GDP), de a foglalkoztatási és szociális mutatókban is érvényesült a konvergencia az EU centruma és perifériája között. A válság nyomán kialakult divergencia példátlan mértékű polarizációt eredményezett.

Ha a valutaunióban közösek a szabályok, amelyek korlátozzák a résztvevő országok mozgásterét, akkor lennie kell kölcsönös segítségnyújtásnak is, mert különben a rendszer egyensúlyát veszti és felbomolhat. A munkanélküliség ellen sokat tehetnek maguk a tagországok, de egy valutaunióban - a közös fiskális szabályok és az egységes monetáris politika következtében - a rövid távú munkanélküliség alakulása szoros összefüggésben áll azokkal a makrogazdasági paraméterekkel, amelyek felett a tagországok önállóan már nem rendelkeznek. Ezért a rövid távú (vagy ciklikus) munkanélküliség közös kezelése indokolttá válik. Egy időben és mértékét tekintve korlátozott alapszintű európai munkanélküli járulékrendszer bevezetésének segítségével az eurózóna önálló monetáris mozgástértől megfosztott tagjai képesek lennének mérsékelni az aszimmetrikus (a zóna tagállamait nem egyforma mértékben sújtó) külső sokkhatásokat, anélkül, hogy az egész rendszert és magát az eurót is veszélybe sodornák.

Milyen eltérések vannak az egyes uniós államok munkanélküli segélyezésében?

Az egyes tagállamok között a munkanélküli segélyezés terén jelentős különbségek vannak, mind a folyósítás hossza, mind annak mértéke tekintetében. Az azonban megállapítható, hogy a legalább fél éves hossz az európai norma (mivel hogy az átlagos álláskeresés 3-4 hónapot mindenképpen igénybe vesz, különösen válság idején). Magyarország a három hónapos folyósítással egyértelműen kilóg a sorból. Mivel egy minimális mértékű harmonizáció egy ilyen modellel együtt jár, Magyarország - bár nem tagja az eurózónának - nem lenne kizárva egy közös mechanizmusból, de esetében felmerülne problémaként a munkanélküli segélyezés túl rövid időtartama.

Mit profitálna az EU egy ilyen intézkedésből?

Minden számítás alátámasztja, hogy a közös munkanélküli biztosítás, illetve a nemzeti biztosítási rendszerek részleges összevonása kevesebb munkanélkülit és több gazdasági növekedést eredményez. Enyhülnének az eurózónát jellemző egyensúlytalanságok; a gazdasági visszaesések rövidebbek és kevésbé mélyek lennének.

Továbbá: egy fiskális stabilizátorral ellátott valutaunióban azok a tagállamok, amelyek az elmúlt években kiszolgáltatottnak érezték magukat, autonómiájukban megerősödnének. Azok az országok, amelyek másoknak pénzügyi segítséget nyújtottak, az ad hoc, nem európai szereplőkkel végrehajtott beavatkozás helyett egy szabályalapú rendszerben, jobban áttekinthető módon tarthatnának biztonsági hálót.

Az állampolgárok pedig éreznék, hogy az EU nem egyszerűen szabályokat és feladatokat ad számukra, hanem konkrét anyagi segítséget is - amikor arra a legnagyobb szükség van.

A legutóbbi bér 40 százaléka lenne - ez több vagy kevesebb mint az unió államaiban jelenleg juttatott segély?

Egy közös alapösszegről van szó, nem pedig egységesítésről vagy maximálásról. Az új koncepció alapján sem szűnnének meg a tagállamok közötti különbségek, és az egyes országokon múlna, hogy a végső konstrukció - így többek között a munkanélküli biztosítás összege - miként nézne ki. A közös alapösszeget a tagország megfejelhetné, illetve a jogosultság teljes idejét is úgy szabhatná meg, ahogy akarja, de a közös minimum fölött. Ahol van, természetesen maradhat a degresszió is (tehát hogy fél vagy egy év után a juttatás csökken, vagy fix összegűvé válik az elveszített jövedelem nagyságától függetlenül). A közösen finanszírozott magnak azonban így is stabilizáló hatása lenne, mert mindig az az ország kapna növekvő támogatást, ahol éppen nő a munkanélküliség, és meg kell valahogy előzni a tovagyűrűző hatásokat (a kereslet és a gazdasági tevékenység jelentős visszaesését).

Érkeztek-e már reakciók az egyes államok részéről, hogyan fogadnák az egységes segélyt?

Két és fél év elemző munka áll mögöttünk, a politikai vita pedig épp, hogy csak megkezdődött júliusban, amikor a munkaügyi és szociális miniszterek véleményt cseréltek erről a kérdésről. Várhatóan szerepel majd ez a téma a pénzügyminiszterek informális tanácsülésén is szeptemberben.

Semmilyen vita nem kezdődik konszenzussal, de fontos, hogy politikai szinten is elinduljon egy közös gondolkodás, amely rávilágít az euró-válság tényleges megoldási lehetőségeire. A viszonylag stabil országokban sokan nem értik még, hogy másokkal (görögökkel, spanyolokkal) egy hajóban eveznek, és ezért közös megoldások kellenek, egymás hathatósabb támogatásával, mert akkor a végén mindenki jobban jár. Az ingatag valutaunió szülte bizonytalanság miatt ma Európa (és főleg az eurózóna) leszakadóban van az Egyesült Államoktól, és ennek megállítása mindenkinek az érdeke.

Jean-Claude Juncker, aki az év végén átveszi az Európai Bizottság vezetését, a kampánya során, és azóta is nyíltan beszélt az eurózóna stabilizálását célzó új fiskális eszközökről, és nem zárta ki a szorosabb koordinációval járó kockázatok megosztását a monetáris unión belül. Ez nyitva hagyja a lehetőséget olyan automatikus stabilizátorok kidolgozása előtt is, amely megosztja a tagországok között a ciklikus munkanélküliség költségeit.

Ön szerint mikor valósulhat meg az egységesítés?


Ha a politikai akarat megvan hozzá, akkor ez néhány éven belül megoldható. Az 1930-as években az Egyesült Államokban két év alatt bevezették az összes államra kiterjedő biztosítást. Az eurózóna megerősítéséhez mindenképpen szükséges lesz jelentős lépéseket tenni a következő években, különben újabb súlyos válságot kockáztat Európa; nemcsak gazdasági, de politikai értelemben is. A populista pártok megerősödése az Európai Parlamentben egy ilyen válságnak az előszele, s azt érdemben csak akkor lehet lecsendesíteni, ha a rekonstrukció előrehalad.

Euróövezeten kívül is ajánlatos lenne ennek bevezetése?


Az elképzelések szerint ez az eurózóna tagjainak kötelező lenne, de természetesen az azon kívüli országoknak is lenne lehetőségük a részvételre. Jogi értelemben ugyanis minden EU-tagország része a valutauniónak, de két ország mentesül az egységes valuta bevezetése alól (Egyesült Királyság és Dánia), és vannak, akik még nem teljesítették a bevezetés összes feltételét. Ha az eurózóna nem muzsikál jól, az a környezetére is kihat. Mivel tehát a monetáris unió megerősítése alapvető közös érdek és célkitűzés, így azon országok számára is releváns lenne ez a rendszer, amelyek még nem vezették be az eurót, de a jövőben várhatóan megteszik, és dolgozniuk kell a makrogazdasági konvergencia ügyén.