A szomszéd bére mindig zöldebb - izé - nagyobb!

Amint bedobták a bértranszparenciás kavicsot a jövedelemkommunikáció állóvízébe (amely szerint a vonatkozó EU-s irányelv célkitűzéseit 2026. június 7-ig kell kidolgozniuk és bevezetniük, 2027-ben pedig már az első jelentéseket leadniuk a tagállamoknak, illetve a nagyvállalatoknak), szinte azonnal cunamiként kezdett hullámozni az egész bérkommunikációs pocsolya, harsogó szalagcímek kiáltották világgá, hogyaszongya:

 „Jövőre megtudhatjuk, mennyit keresnek a kollégáink!”
„Hamarosan megszűnik a bérszakadék a férfi és a női bérek között!”
„Vége a bérdiszkriminációnak!”
„Nem lesz titok, mennyit keres a munkatársa!”
„Rövidesen minden kollégád megtudja, menny a fizud!”

Biz’sten, én híve vagyok a nyílt bérkommunikációnak, beleértve az alapjövedelemről; a bér-ár spirálról; a béremelés-kérés mumusáról; az ”egyenlő munkáért egyenlő bért” szakszervezeti szlogenről; a láthatatlan munka anyagi el-nem-ismeréséről; a minimálbérről; a női-férfi bérkülönbségekről; a nyilvános fizetésekről szóló párbeszédnek, diskurzusnak, vitának, sőt az ez irányú sikeres vagy sikertelen foglalkoztatói gyakorlatok bemutatásának, átbeszélésének, kielemzésének, sőt kidolgozásának, bevezetésének és működtetésének is – bárki megmondhassa, de azért ez a bértranszparenciás hype, ösztönzés-menedzsment és szervezet-tervezési szempontból nézve, bizony nemkicsit sokkoló! 

Ennek ellenére, nem szeretnék megint, és sokadjára, és újból, részleteiben belemenni, hogy a munkaerő-piaci bér/jövedelem/kereset nem EU-s vesszőparipa vagy direktíva függvénye, nem aktuál politikai ü(rü)gy, még csak nem is társadalom-szociológiai kérdés, vagy érdekvédelmi vörösposztó (bár minden érintett igyekszik úgy láttatni, ahogy épp kénye/kedve/érdeke megkívánja), hanem „egyszerűen” munkáltató és munkavállaló, foglalkoztató és foglalkoztatott, megbízó és megbízott közötti, adott (lokális!) munkaerő-piaci (verseny)helyzetben történő, kétoldali tárgyalás eredménye, amely időről időre felülvizsgálatra is kerül ráadásul, mégsem bírom szó nélkül nézni a témában megnyilvánuló „amatőrök” (értsd: nem kompenzációs szakemberek és/vagy tapasztalt humán erőforrás-gazdálkodók, hanem európai uniós bürokraták, régiós jogszabályalkotók, politikusok és politikai aktivisták, ilyen-olyan érdekvédők, no meg fizetett és keresett bértollnokok) bérpocsolya-parti „kacsázgatását”. Elnézést a szóhasználatért…

Szóval, itt és most, csak egyetlen dologra szeretném felhívni a figyelmet, annak érdekében, hogy megértsük: miért olyan érdekes – és lehet mindet elárasztó politikai kampánytéma – mások (nagyobb) bére?! Hát, pont azért, amiért a szomszéd kertje zöldebb!

De amíg korábban még valóban csak a szomszéd kertjét vizslattuk irigy kíváncsisággal, addig manapság – hála az okos telefonunknak – nap mint nap kapjuk az arcunkba a „benchmarkokat”, kezdve az álláskereső portálok bér-összehasonlító hírleveleitől, a tévés celeb reality-ken át, egészen a közösségi média sztár influencereinek megnyilvánulásaiig (egy 2021-es felmérés szerint például, az influencerek 72%-a – csak remélni merem, hogy a helyzet azóta legalább nem romlott… – olyan életet mutat be, amelyet igazából nem engedhet meg magának), de ez, mármint a menőnek tűnő ismeretlen ismerős „szomszédok” non-stop látványa is bőven elég ahhoz, hogy ezeket a megjelenéseket fogyasztó dolgozó 

    • egyrészt, gyakrabban és mélyebben élje át a ’relatív nélkülözés’ elméleti közgazdasági fogalom gyakorlati érzését: azaz 30-40 százalékkal legyen elégedetlenebb az életével, anyagi helyzetével, közvetve a fizetésével;
    • másrészt, növekvő igénye legyen arra, hogy ne csak a szomszéd, és a médiában szereplő hírhedtségek kertjét, hanem mindenki másét, beleértve a közvetlen vagy közvetett kollegákét is, vizslassa/vizslathassa – persze úgy, hogy a sajátját azért lehetőleg ne kelljen közszemlére tennie (hiszen GDPR is van már az EU-ban, nem igaz?!)…;
    • aztán harmadrészt, ott van a ’megerősítési torzítás’ is: a végtelen hírözönből azokat az információkat szelektáljuk ki és használjuk fel (csak azt a szomszédot spécizzük ki magunknak – tudatalatt, naná!), amelyek megerősítik a már korábban felállított prekoncepciónkat: történetesen, hogy a szomszédé – bizonyára – nagyobb! Így, aztán bőszen követelhetjük, hogy döntsék ránk a fél világ béradatait, mert az – tutira! – alá fogja támasztani, hogy azé a szomszédé – tényleg! – nagyobb!

A kétféle munkáltató

Mindez persze megérthető, sőt magyarázható, de ösztönzéspolitikailag el mégsem fogadható, és a csodavárókat ki kell ábrándítanom: EU direktíva ide, emberi szükségletkielégítés oda, csak emiatt nem lesz itt nagy változás a fizetések terén, tudniillik
    • azok a munkáltatók, akik a munkaerő-piacon valóban versenyben vannak a számukra szükséges munkát elvégző, megfelelő munkavállalókért, már régesrég alkalmazzák a sávos bérrendszereket, a hozzáadott értékalapú alapfizetéseket, a teljesítménytől függő mozgóbéreket, a nyílt bérkommunikációs stratégiákat (és sem nekik, sem a munkavállalóinak semmi szükségük az EU bürokratikus támogatására, távolról jövögető megerősítésére); 
    • azon foglalkoztatók viszont, akik eddig is szűklátókörűen, de annál szorgalmasabban az előírásokat követték csak (kishazánkban ők vannak azér’ messze többen, sajna), ezek után is csak ezt fogják tenni (majd ha túllendülnek az „ej, ráérünk arra még” első reakcióikon, persze…), lehetőleg okosba’ megoldva a dolgokat, közben szidva a plusz adminisztrációs terhet, de még véletlenül sem belegondolva és/vagy erőforrásokat átcsoportosítva az  irányelvek szakmai tartalmának értelmezésébe, urambocsá’ alkalmazásába.

Mélységesen egyetértek Robert Toru Kiyosaki szavaival, aki szerint (szabadon idézve) „…azért küszködnek oly’ sokan anyagi gondokkal, mert az iskolában azt még csak-csak megtanulják, hogyan dolgozzanak a pénzért, de egyetlen szót sem hallanak arról, hogyan működik a pénz.” – és az idézetben a ’pénz’ helyébe, tessék nyugodtan behelyettesíteni a ’bér’ szót…

Mert ugyebár az az általános meggyőződésünk, hogy a növekedésorientált vadkapitalizmus, és azon belül a munkaerő-piaci bérverseny a munkáltatók és a munkavállalók profit-, illetve jövedelemmaximalizáló célzatú, racionális, adott esetben fürkésző-összehasonlító, objektív döntésein alapul: például a munkahelyünk, és más vállalatok/cégek/intézmények vonatkozásában

    • mindenki számára világosak és ismertek a hozzáadott érték-alapú munkaköri (bér)besorolások, illetve azok kialakításának szempontjai (feladat-, felelősség- és hatáskörök, tanulmányi és tapasztalati elvárások, munkakör/pozíció elnevezés-protokollok, stb.); 
    • tűpontosan számontartjuk a produktív/improduktív (munkáVAL/munkáBAN) töltött munkaóráink arányát; 
    • tisztában vagyunk a havi alapbér, a negyedéves mozgóbér/jutalom/prémium, a választható és egyéb juttatások, továbbá az éves jövedelem fogalmaival és nagyságával (azzal pláne!);
    • egyértelmű számunkra mi a különbség a nettóbér és a bruttóbér, valamint a bérértesítőnkben megjelenő összeg között, ’mely utóbbi már sokszor nem „bér”, tudjuk, hiszen forint és tizedszázalék pontossággal ismerjük a fizetéseket terhelő adókat és járulékokat (a munkáltatói kifizetéseket sújtó adóterhekről már nem is beszélve), illetve az azokat – adott esetekben – „visszakompenzáló”, szociális alapú adókedvezményeket is, ugye?!

Mert én  azt vélelmezem, hogyha nem is valljuk be, még magunknak se,de a lelkünk legmélyén azér’ érezzük mi, hogy csak véljük racionálisnak és tudatosnak (a fent felsorolt tudás birtokában lévőnek) magunkat (pszichológiailag egyébként alátámasztva ezt a bizonytalan érzetet, hiszen bizonyítottan ott kattog bennünk – tudatalatt, naná! – az anyagi/társadalmi ’referenciapont eltolódás’; a ’Bernoulli- vagy vagyon-paradoxon’, a ’hedonikus adaptáció’, a ’jutalmazási küszöb eltolódás’ vagy épp a ’Zeigarnik-hatás’), és munkaerő-piaci döntéseink, beleértve a bérmegállapodásainkat is, igazából sokszor irracionálisak, azokat (is) manipulálható álmok, benyomások, elfogultságok, előítéletek, hallomások, megérzések ösztönök, pletykák, vágyak, egyszóval valamiféle emberi izék irányítják. Nos, ez utóbbi – az irracionalitás és manipulálhatóság látszatának elkerülése (és nemcsak az irigység bűnének takargatása) – miatt van szükségségünk a nyílt béradatok nyújtotta szilárd biztonságérzetre.

Pedig jobban járnánk, és a „lelkünk” is megnyugodna, sőt a pénztárcánk sem lenne attól laposabb, ha első lépésként lángoló tekintetünket levennénk végre a szomszéd kertjéről, és a bérhírek látványos szalagcímeinek olvasgatása helyett a saját kertecskénkkel foglalkoznánk végre, mer’ akár bízunk a kertészünk profizmusában, akár nem, az hétszentség, hogy van nekünk is mit dolgoznunk a privát kertünkön/kertünkben bőven, ha másért nem is, hát leginkább, hogy a tudásalmafánkat termőre fogjuk legalább…

Nyitókép: Pixabay