Tudattalan félelmeink akadályozhatják meg a változást

Vannak emberek akik nem akarnak fejlődni, de vágynak rá, és vannak élethelyzetek, amikor az ember nem mer előrelépni, pedig tudja, hogy itt az ideje. Vannak olyan tanítványaim a harcművészeti klubban és ügyfeleim a coachingban, akik bár lejárnak edzeni, illetve részt vesznek a tanácsadói folyamaton, mégsem várható tőlük komoly fejlődés.

Valahogy úgy vannak vele, hogy bár sok mindent megtesznek azért, hogy előrelépjenek, de amikor elérkezik a fejlődés intenzív időszaka vagy pillanata, mindig megtorpannak a nagyobb változás előtt, vagy ha a munka erősebb befektetést követel tőlük, megállnak és hezitálni kezdenek, illetve a legintenzívebb szakasz előtt lefékeznek. Olyanok, mint azok a sportolók, akik folyamatosan ott vannak az érem közelében, de valami hiányzik belőlük, hogy elnyerjék, és élsportoló legyen belőlük.
Hiányzik belőlük az a plusz, ami a kiválósághoz szükséges.

Sokszor tűnik megmagyarázhatatlannak ez a magatartás, mert az edző vagy a coach látja a versenyzőben és a vezetőben a legnagyszerűbb lehetőségeket, a meghaladás esélyét, az előrelépés rejtett vágyát, de ők mintha félnének attól, hogy igazán nagyok legyenek, és ezért megmaradnak a középmezőnyben. A döntő pillanatban tudattalanul behúzzák a féket.

Mi fékezi le a vezető fejlődési erejét?

Valószínűleg nem szándékosan teszik ezt, mert: olyan mély félelmek működnek bennük, olyan erős a megkapaszkodási ösztönük a múltjuk egy szegletében, vagy egy korábbi sérülésben, ami meggátolja őket abban, hogy a jelenben kibontakoztassák a legjobb formájukat, a tehetségüket. A múlt gyakran visszaköszön a jelen korlátozó és lehúzó nehezékeként, és meggátolja a fejlődés lehetőségét.

Sokszor látom, milyen mélyen képes korlátozni egy embert a múltban átélt fájdalma, sérülése, mennyire rossz röppályájára tud állítani valakit a szüleitől átvett szorongás, vagy kielégítetlen becsvágy. Amikor valaki mélyen elmerül múltja sebesüléseiben, illetve nem tárja fel és engedi el őket, nagyon nehéz segíteni neki, hogy a jelenben élve megtalálja a munkájában a legjobb kihívásokat, és azokhoz mérten építse fel a jövőjét.

A tudattalan félelem a kiválóságtól, a ragaszkodás a múlthoz, a változás elutasítása néha annyira erős, hogy teljesen lefékezi a vezető fejlődési erejét, és a coach nem képes kilendíteni őt a holtpontról.

El kell tudnunk fogadni, hogy vannak olyan emberek, és vannak olyan időszakok, amikor valaki nem fér hozzá a döntési energiáihoz, nem tud nagyot lépni előre, de erőt gyűjt, és készül arra, hogy elrugaszkodjon. Bármeddig tartson és bármennyire nehéz is, bízni kell abban, hogy egyszer sikerülni fog.

A coachnak el kell tudnia dönteni, érdemes-e energiát ölnie a coacheeba, mert "alvó" állapotban van, de ott szunnyad benne a továbblépés, a győzelem lehetősége. A győzelem természetesen nem más, mint egy komolyabb változással járó döntés meghozatala. Lehet elengedés, vagy egy kockázatos előrelépés, valami olyan, ami jelentősen igénybe veszi a coacheet, és nagyban megváltoztatja őt, a szervezetet, az egész eddigi működést. Sokszor nem pusztán egyetlen tettről van szó, hanem szemléletváltásról, amelynek azonban vannak kézzelfogható, konkrét állomásai, és a váltás hozzárendelhető bizonyos döntésekhez, egyszerű helyzetekhez.

Aztán van olyan ember is, akin nem lehet segíteni, és el kell tudnunk őt engedni. Talán túl keményen hangzik, de vannak reménytelen ügyek és reménytelen időszakok, amikor a legjobb nem erőltetni a változást, és nem nyomasztani az ügyfelet a döntések meghozatalával, hanem szeretettel és szelíden el kell őt engedni, az útjára kell bocsátanunk. Véleményem szerint el kell mondanunk neki, hogy jelenleg nem tudjuk segíteni a további fejlődését, de bízunk benne, hogy később, amikor már szembe tud nézni a saját felelősségével, és van elég bátorsága megváltoztatni a jelenlegi működését, együtt tudunk majd dolgozni.

Egy jó coach tudja, hogy a változást nem lehet kierőszakolni

A coach egyik legfontosabb készsége az a tudás, hogy képes megállapítani, kivel áll szemben. Ha nem tud segíteni, mert az ügyfél nincs felkészülve rá, nincs meg benne a szunnyadó parázs, amely képes fellobbantani a változás tüzét, ha nem képes magával szembenézni és keresni a múltjában és jelenében a saját szerepvállalását, felelősségét, akkor el kell tudni őt engedni. Amennyiben csak alszik és erőt gyűjt, azt is fel kell ismerni és támogatni kell őt, mert ott szunnyad benne a továbblépés lehetősége. A változást nem lehet kierőszakolni, a valódi fejlődési szándék nem kényszeríthető ki, a belátás nem adható át direkt csatornákon. A változás alapja a belső késztetés és hit, amely - előbb vagy utóbb - mindig megtalálja a kifejeződés útját.

Sárvári György Ph.D.
Neosys ügyvezető igazgató