A fejlődés ára a komfortzónából való kilépés fájdalma
Élsportolóként nagyon sok olyan hibát elkövettem, amit nem kellett volna. Vagy mégis? Számos olyan teljesítmény helyzetben kellett bizonyítanom, amikor féltem a kudarc következményeitől, attól, hogy mi lesz a szépen felépített image-emmel egy sikertelen széria után. Egy oroszországi edzőtábor, hozta meg a fordulatot, a szemléletváltást, amire addig azt hittem ( a rögzült mindsetemmel ), hogy lehetetlen. Ma, vállalati csapatokat támogató emberként hiszem, hogy, képesek vagyunk megtörni a sémáinkat és, hogy a kudarcos helyzetekből tanulási élményt formálhatunk.
8-10 éves sportolóként igen hamar, szinte minden versenyt megnyertem, amin elindultam. Én voltam az egyik “nagy tehetség” a 90-es évek hazai és nemzetközi műugró világában. A tehetségembe vetett hitem 16-18 éves koromig vitt előre (ekkor lettem junior Európa-bajnok), amikor szembesültem azzal, hogy a felnőtt mezőnyben bizony nem elég csak tehetségesnek lenni, hiszen aki eljut felnőtt szinten világversenyekre, az mind kiemelkedő képességekkel rendelkezik. Elbizonytalanodtam a képességeimben, hiszen a többiek sokkal stabilabban teljesítettek.
Az elbizonytalanodás okán olyan gondolatok hátráltattak (évekig), hogy vajon mi lesz a korábban kivívott “presztizs értékű” pozíciómmal a sportágon belül, mi lesz, ha nem nyerek, és mit fognak szólni a szülők, szövetségi vezetők, sajtó, ha visszaesik a teljesítményem. Ez olyan mértékű fókuszvesztéssel és egy negatív spirál beindulásával járt, hogy jöttek is szépen a kudarcok. Nem fektettem elég minőségi munkát a fejlődésembe, se fizikálisan, se mentálisan, hiszen “most már úgyis mindegy”, már nem vagyok “a nagy tehetség”, mások jobbak.
“Az orosz kiképzés”
A fordulópontot egy oroszországi edzőtábor jelentette, ahol orosz nyelvtudás nélkül, orosz edzővel, a világ végén, egy kisvárosban készültem, megszakításokkal, fél éven keresztül az orosz télben. Bevállaltam a “kiképzést”, mert a 2008-as olimpiai kvótához szükség volt stabil programra, a kemény ellenfelek mellett is keménynek lenni. Változtatni akartam. 26 évesen elvégeztem azt az edzésmunkát, amelyet az orosz 17 éves gyerekek csináltak. Addig sosem edzettem napi 8 órát. Az embert próbáló időszak alatt lassan leolvadt rólam a “mit szólnak majd mások” külső megfelelése és rögzült működése, és átvette a helyét, a “ha megdolgozom érte, minden sikerülhet” mentalitása. És sikerült gyorsulnom, javulnom minőségben éppen kiöregedő élsportolóként is. Fantasztikus élmény volt elérni azt, hogy át tudjak lépni az árnyékomon. Annak ellenére, hogy pár ponttal lemaradtam a harmadik olimpiai kvótáról, a szemléletváltás, ami lezajlott bennem, teljessé tette a karrieremet.
Később coaching tanulmányaim során hasított belém a felismerés, hogy ez a két gondolkodási mintázat szakmailag is alátámasztást nyert a fejlődő és rögzült szemléletmód koncepciójában, amelyet Carol Dweck (a Stanford egyetem pszichológia professzora) dolgozott ki, aki vizsgálatai során arra kereste a választ, hogy a dicséret milyen hatással van a teljesítményre. Egy 400 tanuló gyermek részvételével végrehajtott kísérlete első körében könnyen megoldható feladatsort kaptak a gyerekek, amely után egy részüket az eszükért dicsérték meg, valahogy így:
„Nagyon okos vagy”, „jól sikerült a feladat, mivel tehetséges vagy”, míg a másik csoportot a kitartó, kemény munkájáért, Pl: „a kitartásodnak és kemény munkádnak köszönhetően sikeresen elvégezted a feladatot, gratulálok.” Ezen első kör után a gyerekeknek egy nagyon nehéz feladatot kellett megoldaniuk, amely a képességeiket erősen próbára tette.
Az eredményeik alapján azok a gyerekek, akiket az eszükért, tehetségükért, olyan képességükért dicsértek meg, amely nem tőlük függött, kevésbé mertek a nehezebb feladatba kezdeni, mint azok a gyerekek, akiket az erőfeszítéseikért dicsértek meg. Az „okos” csoport tagjai ugyanis teljesítményüket saját magukkal azonosították, és a kapott dicséretet úgy kódolták magukban, hogy az eszükért szeretik őket. Ez az üzenet szorongást keltett bennünk, és inkább nem kezdtek bele nehéz feladatokba, nehogy kudarcot valljanak, és rombolják a róluk kialakult képet.
Ezzel szemben azok a gyerekek, akiket az erőfeszítéseikért dicsértek meg, bátran vágtak bele nehéz feladatokba, amelyekkel hosszan időztek, és a megoldáshoz vezető úton félelem és szorongás nélkül fejlődtek.
Egy fiatal sportoló, aki rögzült szemlélettel rendelkezik nem mer új mozdulatokat tanulni, inkább a komfortzónában maradva, a kitaposott úton halad, ezzel megóvja magát a “lebőgéstől”, de a határainak a feszegetésétől is, ami pedig a fejlődés útja lenne, így lemarad a folyamatosan fejlődőkhöz képest. Ez még jobban növeli a frusztrációját, hiszen szerinte a többieknek “jobb a genetikája, erősebbek, gyorsabbak, kompetensebbek, hát persze ,hogy jobban megy nekik téthelyzetben”.
Hasonló helyzet, amikor egy kolléga nem kér a visszajelzésből, amikor láthatóan és rendszeresen védekező álláspontot vesz fel, és lezárja magát minden kritika irányában, vagy olyan mértékben biztonsági játékossá válik, hogy még a triviális döntésekhez is kikéri a vezető - kollégái véleményét.
Ezen működések jellemzően mindenkiben megjelennek, és ritka az olyan ember, aki minden életterületén csak rögzült, vagy csak fejlődő szemléletmóddal rendelkezik. A jó hír, hogy van átjárhatóság az egyes szemléletmódok között. Nincs eleve elrendelt szemléletmód, tudatos és kemény munkával mindent meg lehet változtatni.
A változás a tudatosítással kezdődik, tehát vizsgáld meg, hogy milyen gondolataid keletkeznek a teljesítményhelyzetek során:
- “A tehetségem és a képességeim adottak, nem változtathatók minden nap bizonyítani kell, hogy rátermett vagyok.” “Hogyan bizonyítsam be mások számára, hogy elég jó vagyok?” „Ha nem teljesítek, mit fognak szólni”? „Akinek jobbak a körülményei természetes, hogy jobban teljesít”
Vagy:
- “Kitartó munkával minden fejleszthető.” “Mit tanulhatok ebből a hibából?” „Ha nem sikerül, majd megpróbálom máshogy.”
Tippek a szemléletet váltáshoz:
- Minden kudarcunk esetén éljünk a “Még” szócskával, és tegyük magunkévá. “Nem sikerült megnyernem a versenyt, MÉG.“ “Nem tudok MÉG elég hatásosan prezentálni, de napról napra javítok a technikámon és sikerülni fog.“
- Minden kihívást, amitől egy kicsit is tartunk, vállaljunk el, hiszen csak így tudunk fejlődni.
- Ne azonosítsuk magunkat a hibáinkkal, nem mi vagyunk bénák, csak hibáztunk. Ha sokszor előfordul, akkor őszintén vegyük számba, min múlhat a sikerünk, vagy kudarcunk, min változtathatnánk még?
- A végeredmény és a konkrét teljesítmény helyett fókuszáljunk a fejlődés folyamatára, a következő lépésekre.
- Ne mások teljesítményéhez viszonyítsuk a sajátunkat, hanem a saját korábbi teljesítményünkhöz, hiszen ez ad érdemi mérőpontot.
- Ismerjük el a sikereinket, amelyeket a komfortzónánkon kívül értünk el!