Stressz, belső erő és Tibet
Mostanában sokszor jut eszembe a világhírű magyar származású tudós Selye János, aki a stresszel kapcsolatos kutatásai révén szerzett világhírt. Ő azt mondja, hogy a stresszel szemben négy lehetőségünk van csak, vagy menekülünk, v
Mostanában sokszor jut eszembe a világhírű magyar származású tudós Selye János, aki a stresszel kapcsolatos kutatásai révén szerzett világhírt. Ő azt mondja, hogy a stresszel szemben négy lehetőségünk van csak, vagy menekülünk, vagy küzdünk, vagy oltalmat keresünk vagy megbetegszünk. Kinél találunk oltalmat, honnan jön az erő a küzdelemhez vagy a meneküléshez?
Két éve Tibetben töltöttem egy hónapot, azóta emésztem, amit ott láttam. Volt bennem azt hiszem egy adag olyan Rosseau-féle idealizmus, hogy vissza a természetbe, és vártam, hogy milyen lesz olyan nomádokkal találkozni, akik közvetlen közelségben élnek a természettel középkori körülmények között. Első sorban persze az érdekelt, hogy milyen lesz kolostorok művelt szerzetesivel és mestereivel találkozni, akik egy több ezer éves szellemiség letéteményesei. Mostanában az önégetések szomorú apropóján sokat hallunk Tibetről megint. Vajon ott mi adja az embereknek a belső erőt? Mi vette el azoktól, akik magukat gyújtják fel végső kétségbeesésükben, a tiltakozás élő fáklyájaként?
Visszagondolva, Tibet olyan, mint egy sokrétegű torta. A rétegek nagyon különbözőek és nagyon más ízük van. Az egyik réteg ebben a tortában: a tibeti fiatalok. Ők fél méteres tőrrel járnak, és ha valaki nem tetszik nekik, akkor belemártják. Az átlag tibeti nomád sátorban lakik és a több generációs családjával él. A feleségeken állítólag többnyire több férfi is osztozik a családban. Jakokat terelnek, a legelők nyáron kövérek, télen pedig kiszáradnak. Télen nagyon hideg van, lehet akár mínusz 10 fok is. Nyáron sokat esik az eső, amitől aztán gyakori a földcsuszamlás és beomlanak az utak. Az emberek szeméből nem sugárzik angyali szelídség. Nincsen bennük csodálatos türelem és végtelen megértés. Viszont van bennük egy nagy adag bizalmatlanság és büszkeség. Az anyák, akikkel találkoztunk, nem bánnak túl jól a gyerekekkel a mi fogalmaink szerint. Csattannak a fenékre verések. Amikor családokat láttunk, nem éreztük azt, hogy nahát, így kell jól szeretni a gyerekeket, vagy, hogy ilyen, amikor egy igazi, természetközeli ősanya öleli a gyerekeit. Nem, az anyák és apák türelmetlennek látszottak és jól rásóztak a gyerekek fenekére, ha azok rosszalkodtak. A gyerekek arcát vörösre színezte a magashegyi erős nap, és mindenkinek folyt a taknya. A férfiak despotikusnak tűnnek és lekezelik a nőket. Mindenki pillepalackokból iszik, majd azután az üres üveget lazán eldobja a csodálatos és háborítatlan lankás hegyoldalakon.
A kolostorok, a következő réteg a tortában… Nem, ott sem találkoztunk azzal, amit vártunk. Valahányszor megérkeztünk, éhes tekintetű, vad gyerek szaladtak elő, akik a következő pillanatban Coca-Colát vettek a kolostor kis vegyesboltjában. Megtudtuk, hogy minden család bead általában egy gyereket valamelyik kolostorba, kevésbé spirituális, mint inkább „nincs más kiút, ott legalább nem hal éhen vagy betegszik meg” alapon. Az egyik kolostorban belső viszályokról, árulásról és irigységről hallottunk a már halott apát feleségétől. A kolostor szerzetesei közben szétszéledtek, az áruló tanítvány Amerikában lett ismert mester. A szentélyek sötétek, füst gomolyog bennük és valódi lelkiség helyett inkább rengeteg formalitást, hókusz-pókuszt és rítusokat érzékeltünk. Szóval akkor igaz, hogy ez az egész csak egy kivetítés? Szerencsétlen kelet-európai fehér ember vagyok, aki azt hitte, hogy Tibetben a hegyek között majd rámosolyog a megvilágosodás és a Buddha?
De van hab is ezen a tortán… Mégis találkozunk néhány emberrel, akik valamilyen teljesen más szellemiséget képviselnek. Közös jellemzőjük, hogy szinte kivétel nélkül a kolostorokon kívül laknak, az épületektől némi fizikai távolságra, akár 1-2 km-re is. Roppant szerény körülmények között, kvázi remeteként, távol tartva magukat mindenfajta formális tisztségtől. Ha mégis betöltenek valamilyen szerepet, az inkább valamilyen szellemi vezetői feladat, általában nekik nincs közük a kolostorok operatív vezetéséhez. Hat ilyen mesterrel találkoztunk. Mindegyikük gyökeresen más személyiség volt. Ami közös volt bennük, az az, hogy mindegyiküket mélyen áthatja a szabadság szelleme. A legtöbbjük nem akart semmit üzeni, még tanítani se. Nem mondták, hogy vigyük el ezt és ezt az üzenetet Európába. Nem mutatták be varázslatos képességeiket. Láthatóan végtelenül egyszerűen szeretnek élni. Amikor az első mesterhez érkeztünk és némi várakozás után bengedtek hozzá, akkor először a Tibetben szokásos módon le kellett borulnunk előtte. Ezután hellyel kínált bennünket. Ültünk ott vagy 5 percig és ő szép csendben nézett bennünket. Ahogy ott ültünk, egyszer csak éreztem, hogy valahogy egészen máshogy van velünk, mint amihez szokva vagyunk. Egyszer csak a sírás kezdett el fojtogatni. Én nagyon racionális ember vagyok, ezért nehéz volt mit kezdenem azzal, hogy teljesen védtelen voltam a saját érzéseimmel szemben. De mégis mi volt az, ami megríkatott? Lehet, hogy az, hogy ez a vadidegen ember – mester- nem akart semmit tőlem. Hiába akartam én tőle valamit, ő ettől teljesen független tudott maradni. Mégis úgy figyelt rám, anélkül, hogy egyetlen szót is tudtunk volna beszélni egymás nyelvén, hogy úgy éreztem, látja bennem az idegsejtek mozgását, ahogy azok továbbadják az ingerületeket. Hogy ez csak kivetítés? Azért láttam és gondoltam ezt, mert több ezer kilométerről érkeztünk, úttalan utakon jártunk és muszáj volt valami bizonyíték, hogy ez nem hiába történik? Lehet… Egy biztos, hogy ezekben az emberekben pontosan azt tapasztaltam, amiről Laingnél olvastam, Feldmártól hallottam. Velük is megtapasztaltam, hogy valóban létezik olyan együttlét, hogy nem akar senki semmit a másiktól. Van olyan figyelem, ami mentes minden ítélettől és elvárástól. Lehet úgy beszélgetni, hogy csak azt mondjuk és csak akkor, amit valóban akarunk. Itt kérem, a csevegés nem létező fogalom. Lehet kérdezni, de ha valaki nem akar, akkor nem válaszol. Lehet úgy együtt lenni, hogy mindenki csak annyit tesz, amennyit akar. Lehetünk úgy tényleg EGYÜTT, hogy vadidegenek vagyunk és szabadok, egymás társaságában. Szerintem ez talán a legfontosabb dolog a világon, és ha egyszer megtapasztaljuk, már ezzel egy új út nyílik meg előttünk. Sajnos, ez nekünk itt a nyugati világban brutálisan nehezen és rosszul megy. Pedig ez olyan igazság az együttlétről, ami felszabadít. Ha ez igaz, akkor soha többet nem tud minket senki lenyomni, uralni és kihasználni. Akkor messziről felismerhetjük azokat, akik állítólag szeretnek minket, de valójában csak az elvárásaikat akarják ránk kényszeríteni, és magukat szeretik bennünk. Szóval akkor tényleg szabadok vagyunk. Kidobhatjuk az ideálokat végre a szemétbe és merhetünk elég jó apák és anyák, elég jó szeretők és vezetők, elég jó barátok és szakácsok lenni, ahelyett hogy valami elérhetetlen, tökéletes pozíciót próbálnánk elérni állandóan. Akkor lehet elég belső erőnk, hogy felálljunk és tovább menjünk.
Ezek az emberek az idejük nagy részét meditációval töltik. Hogy mi a meditáció, azt nálam sokkal avatottabb emberek írták le már nemegyszer. Mégis megkísérelem összefoglalni, hogy mit jelent nekem a meditáció. A meditáció abban segít, hogy azt az irdatlan búgócsigát, amivé a tudatunk válik a fogyasztói alapú kultúrában élve, lelassítsuk. Amikor leülök meditálni, olyan mintha engednék a tudatomnak időt arra, hogy kipörögje magát, vagy engedném a gyomromnak, hogy megeméssze, amit megevett. A cél, hogy a pörgés lassuljon, és akkor lassan megérkeznek a szünetek, amiket ha sikerül kitartani, akkor megtapasztaljuk az ürességet, ami a tudat valódi természete. Ez az üresség azonban nem egyenlő a tompasággal, a teljes relaxációval vagy az elalvással. Ez az üresség egyszerre üres és mégis tudatos, folyamatosan képes az észlelésre, ugyanakkor nincs külön észlelő és észlelet. Minden egy. Ez tulajdonképpen az, amit mi megvilágosodásnak szoktunk nevezni, vagy más néven a Rigpa, ahogy a Dzogchen irányzat nevezi a tudat természetét. Egyszer, amikor elindulóban voltunk az egyik mestertől és lehajoltam megkötni a cipőmet, valami furcsa állapot jött rám. Elkezdtem vadul nevetni, és nem tudtam abbahagyni. Aztán a nevetést felváltotta a sírás. Újra nevetés és sírás, és közben valami elképesztő fájdalom és boldogságérzet. Később ezt elmeséltem az egyik mesternek és kértem, hogy segítsen ezt az élményt helyretenni. Titokban azt reméltem, hogy majd azt mondja, hogy ez valóban egy különleges élmény és jó úton vagyok. Büszke voltam az élményemre. De ő csak annyit mondott, hogy ez csak egy élmény és tovább kell menni. Soha nem szabad megállni, gyakorolni kell a meditációt. Lehet egyet kiáltani, amivel az ember átvágja az élményt és gyakorolni tovább.
Egy biztos, ha mindenki meditálna, jobb hely lenne a világ. Jobbak lennének a politikusaink, jobbak a vezetőink és mások lennének a kapcsolataink. Ez nem egy vallás, ez egy módszer arra, hogyan lehet levetkőzni mindazt, amit a társadalom, a szüleink, egyszóval a környezetünk belénk nevelt és amiről azt hisszük, hogy ezek vagyunk mi. A szerepek és sztereotípiák mögött ott van a valódi természetünk. És a valódi természetünknek nem kell tanítani, hogyan gondolkodjon pozitívan, hogyan törekedjen együttműködésre és hogyan figyeljen oda másokra. A valódi természetünk szerint minden nap egy jó nap. Visszatérve Selye gondolataihoz: mindenkinek gondolkodni kellene azon, hogy mit csinál a stresszel, ami körülveszi. Csak négy út van… Vannak akik menekülnek. Lehet küzdeni. A meditáció lehet egy módszer arra, hogy legyen belső erőnk, bármelyik utat választjuk. A többi pedig kiforrja magát. Te melyik utat választod?