Kényes téma a szülői típusok...
Most, hogy már egy éve nevelgetem a gyermekemet, egyre jobban belelátok az általánosságokba, amelyek a gyereknevelést érintik. Olyan dolgokba, amelyek eddig számomra csak a nők saját kis bejáratott "szemétdombja" volt. Egyik ilyen kénye
Most, hogy már egy éve nevelgetem a gyermekemet, egyre jobban belelátok az általánosságokba, amelyek a gyereknevelést érintik. Olyan dolgokba, amelyek eddig számomra csak a nők saját kis bejáratott "szemétdombja" volt. Egyik ilyen kényes téma a szülői típusok. Íme néhány. Sokat dolgozó apuka Az egyik legnagyobb csoportba tartozik az, hogy anya szétpörgi magát a gyerekekkel és a férj ahelyett, hogy segítené, egyszerűen hajnalban lefarol otthonról és késő éjszaka ér haza és bebújik egy olyan álca alá, amit családfenntartónak hívnak. Pedig az igazság az, hogy menekül otthonról és könnyebb azt mondani, hogy neki dolgoznia kell a megélhetésért, minthogy olykor 1-1 órát adna a másik félnek, aki közös gyermeküket, gyermekeiket nevelgeti. Mert bizony az otthonlevőnek gyakran elég 1-2 óra a feltöltődéshez, el tudjon menni a szaunába vagy egyszerűen tovább aludjon reggel. Ezen „családfenntartók” egyszerűen csak nem tudnak a saját gyermekeikkel semmit sem kezdeni. Nincs türelmük a gyermekkel leülni picit játszani vagy közösen főzőcskézni. Nem értik a gyermeküket, nem értik meg, hogy egy gyermek még nem úgy tud uralkodni az igényein, mint egy felnőtt, emiatt sokszor vannak olyan dolgok, amik azonnal kellenek és nem tűrnek halasztást. Nem tudják, hogy a gyermek hisztiből sír vagy azért, mert magányosan ébredt, vagy mert megütötte magát, vagy csak elzsibbadt a keze. Nem tudják, hogy a kedvenc kaja sem kedvenc, ha egy nap kétszer kell megenni. És egyáltalán… Nem tudják, hogy soha, de soha nem szabad semmit kényszeríteni, mert a kényszerítés bizony előbb utóbb visszaüt. Mártír anyuka A következő csoportba tartozik az a szülő, aki egyszerűen úgy érzi, hogy vele a világ kiszúrt, hogy neki kell nevelgetnie a kicsit. Amikor a másik fél hazaér, egy drámatagozatos színészi előadással eljátssza, hogy ő mennyire elfáradt és mennyire kimerítette az egész napos „bébiszittelés”. Ezután átadja a felügyeleti jogot a szerinte friss váltótársnak, aki rendszerint be is dől a jól felépített, briliáns dramaturgiával előadott sírásnak. Bármilyen hihetetlen, ilyenkor nem azt kell sajnálni, aki napközben a gyermekét terelgeti, mert rendszerint Ők azok akik, egész nap telefonálnak, facebookoznak vagy televíziót néznek és itt terelgetésről szó sincs, hanem csak egyszerű felügyeletről. Ebben a családmodellben, és jelzem, elképesztően sokan vannak ilyenben, a lakáson kívül dolgozó az, aki bevásárol, aki hazaérte utána a gyermekkel a karján takarít és megfőz másnapra. Ő az, akitől soha senki nem kérdezni, meg hogy mi történt ma veled, vagy mennyire fárasztottak le, esetleg van e szükséged kis pihenésre. Ő az, akinek hozzávágják a fejéhez, hogy ha éppen beülne a zuhany alá hazaérkezéskor, hogy "Nem akarsz a kisfiaddal lenni?" Hivalkodó A következő szülőtípus az, aki a játszótérre a legszebb ruhákat adja a gyerekre és a legújabb finommechanikus, elektronikus, távirányítós autót viszi. Persze amikor a többi gyerek rácuppan az új tárgyra, akkor minden gyereket fennhangon elzavar, hogy ez az Ő gyerekéé és hangosan szapul mindenkit. Pedig tulajdonképpen a bemutatott eszköz egyáltalán nem homokozó-kompatibilis. Ezen szülők csak azért járnak a játszótérre, hogy villogjanak a gyerekükkel, a játékokkal, de legfőképpen saját magukkal. Ők azok, akik szeretik kifele mutogatni, hogy milyen tök jó minden, de közben meg katasztrófa az életük és ezzel kompenzálnak. A legfurább, hogy ha az ember megszólítja ezeket a szülőket, akkor néhány perc múlva mi leszünk a legjobb barátok és máris hallhatjuk a családi drámát. Én őket inkább kerülöm, mert semmi szükségem mások tragédiájára. Vannak normálisak is? Jó hírem van. Vannak és nem is kevesen. Ők azok, akik leviszik a gyereket a játszótérre, behajítják közösbe a monogrammal ellátott homokozó játékokat, mert tudják, hogy a saját csemete minden játékkal szívesebben játszik, mint a sajátjával. Ők azok, akik kétszer háromszor annyi almát pucolnak meg otthon és csomagolnak el, mint amennyit a saját gyermekük képes megenni, hiszen a többi gyerek is szereti az almát (a saját éppen a máséra ácsingózik). Ők azok, akik nem csak a saját gyereküket kapják el a csúszdán, hanem a következő érkezőt is, ha éppen ott van. És ez csak a játszótér. A normális szülővel ha összefutsz bárhol, köszönni fog neked és nem fordítja el a fejét, ha megpillant. A normális szülővel meg tudod beszélni, hogy kinek mit csinált a gyereke és mikor, természetesen olyan módon, hogy nem próbálod meg szépíteni az eseményeket, mert tényleg kíváncsi vagy arra, amit a másik mond. A normális szülő egész nap teszi a dolgát és teszi ezt úgy, hogy tudja, a csemete a legritkább esetben fogja meghálálni, de miért is tennék, hiszen nem ők kéredzkedtek a világunkba. Mi akartuk őket...