Táncolni coaching stílusban
DOROTHY E. SIMINOVITCH, MCC: Gestalt a Gyakorlatban cikkét olvasva a következő két mondat fogott meg a legjobban: „Ahelyett, hogy a hiányosságokkal és a hibákkal foglalkozna, a Gestalt coach kreatív partneri viszonyban dolgozik együtt a
DOROTHY E. SIMINOVITCH, MCC: Gestalt a Gyakorlatban cikkét olvasva a következő két mondat fogott meg a legjobban: „Ahelyett, hogy a hiányosságokkal és a hibákkal foglalkozna, a Gestalt coach kreatív partneri viszonyban dolgozik együtt az ügyféllel, támogatva őt abban, hogy felfedezze szükségleteit, vágyait és ellenállásait, elakadásait, valamint potenciáljait és lehetőségeit. Ez a coaching egy tudatosan és együttesen megteremtett bizalmi légkörben zajlik, ahol az ügyfelek biztonságban fedezhetnek fel viselkedési alternatívákat anélkül, hogy szakmai jólétük veszélybe kerülne.”
Számomra az az időszak villant be, amikor évekkel ezelőtt versenytáncosként elkezdtünk különböző tanárokkal, edzőkkel dolgozni, igyekeztünk megtalálni azt a személyt, akivel a legjobb munkakapcsolatot tudjuk kialakítani, aki elkísér minket a ránk váró úton, és a legtöbbet hozza ki belőlünk. Nagyon izgalmas volt újabb és újabb emberekkel megismerkedni, együtt dolgozni, de egy idő múlva jött a frusztráció, mert valahogy amolyan próbálkozások sorozatának tűnt az egész, itt is, ott is megpróbáltuk magunkat, de nem akart az igazi lenni. Nem volt meg a klikk, sem az összhang, sem az az együttműködés, ami tényleg inspirálóan hatott volna ránk.
Aztán egy kedves táncos ismerősünk hívta fel figyelmünket egy Bécsbe dolgozó tánctanár házaspárra, Manfredra és Reginára, és javasolta, hogy próbáljuk ki őket, persze messze vannak, meg minden, de ha úgyis kint vagyunk valamikor, akkor miért is ne…
Nos, nem kis meglepetés vagy inkább meglepődés volt a mi részünkről, amikor azzal kezdték az órát, hogy az első alkalom náluk minden elköteleződéstől, kötelezettségtől mentes, és kíváncsiak lennének csak arra, hogy mit is szeretnénk valójában, mire lenne szükségünk?! (Coach nyelven: az elvárások tisztázása.) Hát, csak pislogtunk, mert nagyon nem ehhez voltunk szokva (szoktatva?). De nem hagytuk a dolgot az ámulat mezején - egyik fél sem -, átbeszéltünk sok mindent, bele mentünk kérdésekbe, válaszokba, tudni akarták mit szeretünk, mit nem, hol vannak gondjaink a táncban, vagy akár egymással is, bő fél órán át szürcsöltük a kávénkat, és csak álltunk a parkett szélén, de végre kezdett kialkulni egy vázlata, kerete a dolgoknak, majd neki álltunk táncolni is.
Na már itt derengett, hogy ez valami teljesen más lesz. Nem voltak rossz lépések, mozdulatok, érzések, hanem minden jöhetett, mehetett, amerre csak akart, és olyan dolgokat hoztak ki belőlünk, amit mi sem gondoltunk volna magunkról. Nem kellett azon gondolkodni, hogy jó, ha kimondom, elmondhatom, merjem? Valahogy minden rendben volt, magától értetődő, igen, ezt hívjuk bizalmi légkörnek. A két órás foglalkozás végén úgy táncoltuk el az angol keringőnket, hogy mindketten könnyekig meghatódtunk a saját produkciónktól. És a végén még ők köszönték meg nekünk a munkát!
Nyilván visszajáró, rendszeres órázók lettünk Bécsben. És mindig sikerült fokozni az élményt; dolgoztunk csak mi négyen a teremben, felváltva a két tanárral, volt mellettünk csoportos óra, szabad edzés, volt, hogy verseny előtt voltunk közvetlenül, vagy pont utána hullafáradtan, hidegben, melegben, télen és nyáron…
És ez talán most, coachként a legmegdöbbentőbb tanulásom tőlük: mindegy milyen állapotban érkeztünk, és álltunk neki dolgozni, mindig össze tudtak rakni minket, és elérni, hogy újra és újra átlépjünk a határainkon, korlátainkon. A ’legdurvább’ az az alkalom volt, amikor 5 órát toltunk le egyetlen szünettel, folyamatosan dolgoztattak, áramlott a flow, élveztük, de menni sem bírtunk utána. Másnap mégis klasszisokkal jobban tejesítettünk, és nyertünk magasan a többiek előtt.
"Hiszen ezért szerződtettetek minket!" – volt a válaszuk, amikor nem kicsit hálálkodtunk.
Coachként rengeteget kamatoztatom ezt a tőlük megtapasztalt, és megtanult mágiát, ahogyan megérkeztetem ügyfelemet, és megalkotjuk a munkához ideális hangulatot. Szándékosan nem a környezet szót használom, mert mindig az ügyfelet kérem meg, hogy válassza meg a helyszínt, gondolja ki hol találkozzunk, onnantól az én feladatom, hogy működtessem a coachingot. Az egyik legizgalmasabb, legnagyobb áttörést hozó ülésem konkrétan egy kocsmába zajlott, ahol a többi asztal között nagyon kellett figyelnie, koncentrálnia coacheemnak, de ő pontosan tudatában volt annak, hogy ez segíti őt a munkában, ezzel kerül olyan helyzetbe, ami a tanulásához, fejlődéséhez szükséges. És ha az ügyfél így tud dolgozni, akkor nekem, a coachnak kell rajta lennem, hogy részemről is rendben legyen ez, tartsam a keretet, tempót és minden mást, ami kell egy jó coaching üléshez.
Ehhez persze kell önmagunk ismerete, hogy mi magunk is tudjuk mennyi "fér" bele nálunk, hol vannak a határaink, akár a választott helyszín tekintetében is, és hogyan tudunk hatni a coaching folyamatra, elérni, hogy ügyfelünk ’működőképes’ állapotba kerüljön, és abban is maradjon. Nagyon kíváncsian várom, hogy jobban belelássak a Gestalt megközelítésbe, és többek között e képesség fejlesztésének lehetőségébe is Dorothy E. Siminovitch amerikai mestercoach előadása által majd novemberben.
Csetneki Csaba VersenyCoach, junior coach és tréner www.coachingteam.hu www.versenycoach.hu [email protected]