Shakespeare reloaded
Belefordult a világunk a web 2-be. Ismerjük, használjuk, mint eszközt. Többé-kevésné. Jól-rosszul. De értjük-e a hatásait? Feltesszük-e a Y generációs Hamlet kérdését: Látszani vagy nem látszani?
A ’90-es években nek
Belefordult a világunk a web 2-be. Ismerjük, használjuk, mint eszközt. Többé-kevésné. Jól-rosszul. De értjük-e a hatásait? Feltesszük-e a Y generációs Hamlet kérdését: Látszani vagy nem látszani?
A ’90-es években nekünk fejvadászoknak “egyszerű” volt: senki sem látszott. (Visszagondolva furcsa is, hogy vajon mivel töltötték ki a TV műsorokat , amikor nem főztek benne a promótált ember-márkák…) Szisztematikus nyomozással, udvarlással és komoly információkereskedelemmel gyűjtöttünk be potenciális jelölteket - akiket aztán nem tudtunk elérni, mert nem volt mobiltelefonjuk. Rengeteget és még annál is többet beszélgettünk, meg tanultunk konferenciákon a tejgyártástól a reklámgrafikáig mindenről, hogy találjunk végre egy szakembert, aki ért ezekhez.
Volt, aki megtisztelve érezte magát, hogy megtaláltuk, (bár nem értette, mit akarunk tőle), volt, aki gyanakodva összeesküvés-elméletet állított fel, amiben a fejvadász csak valami megfoghatatlan, ártó hatalom kinevezett képviselője volt.
Mi toborzók, fejvadászok, vállalti HR-esek nem tudtuk, látszunk-e és hogyan. Kialakuló identitásunk csomagjában mindenféle szerep felbukkant: a nagy multi beépített emberétől a kihallgató/lehallgató-n át az emberbarát segítő/ állást hozó angyalig.
.
Mit mutattunk volna meg magunkból?
Azt, amit az álláskeresők: semmit. Leszámítva a remek Sárga Lapok-at, ahol a vadászszekcióból sikeresen kikerülve áthelyezkedtünk a munkaközvetítő-állásközvetítők homályos célú, titkos társaságába.
Innentől kezdve felgyorsultak az események. Felbukkantak az önmaguktól állást keresők vagy váltani szándékozók a munkaerőpiacon. Levél helyett megjött a fax, ami nem látszott (félrecsúszva MINDIG a fontos adatok és a telefonszám maradt le), írtak mailt, hogy: majd faxon küldik a pályázatukat.
És láss csodát: megtaláltak minket! Újra mondom, hogy jól értsük: Internet nélkül!! (Igen, volt ilyen világ).
Aztán beköszöntött I. Internet, akinek birodalma gyorsan és látványosan nőtt, volt információ, az információt keresni lehetett, találni lehetett, ellenőrizni nem nagyon lehetett, de élvezkedni ezen- na azt lehetett! Megtaláltuk egymást! (Ha kellett, ha nem).
Most meg itt van a közösségi, interaktív, le-feltöltős, színes-szagos , trendi-szexi minden, állandóan nyitva, üzenve, blogolva, felrakva, lájkolva, csodálkozva, a---zva, - de fenn és nem kívül!
A régebben olyannyira féltett személyes adatok felzúdítva, válogatás nélkül, kapkodva bemásolva, idegeskedve keresve, hogy hogyan lehetne ezektől megszabadulni.
Ránézünk, és olyan az egész, mint egy gazdagnak látszó, jól megtömött Mikulászacskó: lyukas mogyoró, jónak látszó szaloncukor, töltött csoki, belenyomorított mandarin, hóemberes gumicukor, pattogatott kukorica (a Mikulászacskóban???) , tavalyi matrica, idei kosz.
- Hogy lehet itt rendet vágni?
- Kinek kell itt látszani?
- Látsszon-e a HR-es? Látsszon-e vállalati mezben vagy otthoni pólóban?
- Hogyan kell most látszani?
- Mi látszik a munkaerőpiacból?
- Az látszik, ami van? Vagy az, amit feltételezünk?
- Hol legyek látható? ( Na és melyik szerepedben?)
.
Rengeteg izgalmas kérdés: beszélgessünk erről, HR a web2-n, sztorik welcome!