János, az ács

- avagy: mivel tartozunk a szüleinknek?

Járt nálam a minap egy nyugdíjas ácsmester. Már csak kisebb munkákat vállal, most a pergolára pattintotta fel a régóta hiányzó ereszcsatornát.

Korát - mint a napcserzette bőrű, kemény fizikai munkában elszikkadt testű emberekét általában - nehéz lenne megbecsülni, de közelebb lehet a hetvenhez, mint a hatvanhoz. A létrán még mindig macskaügyességgel mászik, biztos kézzel flexel és forraszt.

Akárcsak minden mester, ő is elmondja, amíg a kávét issza (feketén, két cukorral, mert a fagylaltra tett jeges kávé szerinte gyerekeknek való), hogy nincs ma már fiatal, aki kitanulja a szakmát, aki dolgozzon, csak a pénzt nézik, mennek Burgenlandba a könnyebb életért. Ekkor  persze szóba kerül a nevelés, meg a tisztelet. Neki három felnőtt, családos fia van, azoknál sosem volt kérdés, hogy megadják a tiszteletet az idősebbeknek.

A szüleiken kezdve.

Az én nagyobbik fiam meg úgy fogalmaz: az ő generációja attól szenved, hogy nincsenek vágyai. Minden túl könnyen és gyorsan elérhető. Természetesek számukra az azonnal megkapható dolgok, és olyan közegben nőttek fel, amiben a neveltetésük is befektetésnek minősült. Szüleik olyan útra tették őket, hogy minden erőforrásuk meglegyen ahhoz, hogy ők is szorgos és tehetős fogyasztókká váljanak. Jó iskola, nyelvek, tág horizont, eligazodni a világban, és persze közben a konzumálás könnyedségét is megtanulták. Két klikk, és jön is a futár a pizzával, az új telefonnal, vagy az idei trendvonal tornacipővel. A legnagyobb természetességgel fogadták hát ezt a befektetést is, a viszonosság minden kényszere és igénye nélkül.

Úgy tűnik mégis, hogy van ebben egy kölcsönös miszpercepció.

Mi, a szüleik, még a régi észjárás szerint adjuk (evidensnek tekintve, hogy ezért majd visszakapunk valamit – respektust, gondoskodást, hálát?), de ők már az új észjárás szerint veszik. Még nem tudják, hogy nincs ingyen ebéd, mert még abban az életkorban vannak, amikor nem kell másokról gondoskodniuk, amikor az igények így vagy úgy, de befogható perspektívában vannak. Hiszen az első hitelszerződés aláírásáig nincs az ember életében kézzelfogható időtávlat. Miért is néznének másképp a szülői igyekezetre? Az ő nevelődésük is csak egy fogyasztói döntésnek látszik: befektetés, költség, hozam.

De sosem beszélünk arról világosan, hogy mit szeretnénk látni az egyenlet másik oldalán.

Jánosról egészen biztosan gondoskodik majd a három felnevelt fia, ha majd végleg megfárad, vagy ne adj isten, leesik a lábáról. Nem hinném, hogy azért, mert valaha is szóvá tette, hogy pontosan mit vár el cserébe a sok éven át nyújtott szülői gondoskodásért. Valamelyik majd magához veszi, ha úgy alakul. Pedig János nemigen járatta a fiait magániskolába, és nem adta el a lelkét egy multinak. Az erőfeszítései a józan ész határain belül maradtak, és a viszonzást is úgy fogja kapni. Mert volt egy narratíva, amiben ez az elvárás kölcsönösen és hallgatólagosan elfogadott.

A mi előrelátóan okos befektetéssel nevelt, önmegvalósításban kimaxolt gyerekeink ezt persze már nem is értenék. Talán lesz bennük valami furcsa érzés, de elnyomja majd az, amit mindeközben azért szintén beléjük plántáltunk:

mindenki önmagáért felelős.

Ki tudja: talán mi is bevándorló idősgondozókkal töltjük majd életünk utolsó éveit, mint ma az angol öregek. Tisztelni ők se fognak, de a pénzünkért legalább udvariasak lesznek. Vagy legalábbis felveszik nekünk a telefont.

Akkor talán azon fogunk majd elmélkedni: hol csúszott el ez az egész.

Hogy hol volt itt a félreértés. Amit János, az öreg ács olyan egyszerűen tudott megfogalmazni.

Mihalik Judit

Kép: Georges de la Tour (1593-1652). Szent József és az angyal