Öngyilkosságom története 2.
Három hét telt el. Három teljes hét Facebook nélkül.
Mielőtt kikapcsoltam a fiókomat, még posztoltam egy utolsót, amelyben tudattam az ismerőseimmel, hogy mire készülök. Hogy tudják, nem mellőzöm őket, nem váltam érdektelenné a vicces és meglepő posztjaik iránt, és nem azért nem ajánlok segítséget, ha kérnek, mert önző lettem hirtelen. Nem azért nem megyek el a kiállításmegnyitókra, könyvbemutatókra, szülinapokra és koncertekre, mert vége a barátságnak és az érdeklődésnek. Csak ezután máshogyan lesz.
Még láttam az első érkező kommenteket erre a posztra - naná, azokét, akik hozzám hasonlóan szüntelenül jelen vannak, és ezért azonnal reagálnak egy ilyen fontos bejelentésre. Drámaiak voltak. Pontosan úgy hangzottak, mintha egy híd tetejéről készülnék leugrani. De nem hagytam időt magamnak, hogy reagáljak. Milyen lenne már, ha a Facebookon beszélném meg, hogy nem vagyok már a Facebookon... ezért gyorsan cselekedtem. A fiók felfüggesztés azzal jár, hogy figyelmeztető és ijesztő üzenetek érkeznek, amelyek bizonyára könnyen elbizonytalanítják azt, aki nem elég eltökélt. Én azonban eltökélt voltam, és megtettem, amit elterveztem.
Süket csend következett.
A Messengert meghagytam, és a legfontosabbaknak ott is üzentem. Az első napokat kitöltötték a csodálkozó, gratuláló, drukkoló, vagy épp kételkedő és sajnálkozó válaszok. Aztán azok is elcsitultak. Az elvonási tünetek nem voltak olyan erőteljesek, mint gondoltam. Bírható volt egy gyakorlott dohányzás-leszokónak és léböjtölőnek. Természetesen volt programom is a felszabaduló időre. Napi két órát nyertem, az első héten tehát összesen tizennégyet. Elvégeztem egy régóta halogatott munkát. Nagyszerű érzés volt, perszehogy, naná.
Azóta pedig... talán az események hiányoznak leginkább. Ebben érződik legközvetlenebbül, mennyire áthatotta az életemet a Facebook. Persze, ennek is van jó oldala: igaz, nem értesülök annyi mindenről, de nem is érzem azt, mennyi mindenről lemaradok. Nem volt kinek megmutatni Awed-ot, a beduint, aki kenyeret sütött nekünk a sziklák között. A délelőtti forró napsütést, a ház előtt két méterre hullámzó tengert. A reggeli salátámat és a vízipipázós délutánt. A Blue Hole-t, ahová bemerészkedtem, legyőzve a mélység iránti félelmemet. Talán ez volt a legfurcsább, ez a szembesülés.
Az életem az enyém lett megint.
Magamnak készültek a képek. Utóbb megosztottam azokkal, akiket kiválasztottam. Azokkal, akikről tudom, hogy örülnek, ha jól vagyok, akiknek fenntartások és alakoskodás nélkül mutathatom meg, ha nem, és akik őszintén kíváncsiak arra, hol járok és mit látok ott. A világba kiáltott én-üzenetek helyett tehát újra társalogni kezdtem.
Kérdezni lehet a tudatlanok bátorságával vagy a bölcsek nyugalmával is. Az idő múlásával törekszem az utóbbi felé. Konzultáns és coach vagyok, egyetemi oktató. És kutató, minden értelemben. Gyerekeket és felnőtteket nevelek: magamon gyakoroltam. www.mihalikjudit.net
