Öngyilkosságom története 3.
Letelepedő nomádok és digitális sabbatical.
Önkéntes Facebook-száműzetésem első hónapjának végéhez közeledve egyre gyakrabban veszem észre, milyen sokan tartanak a környezetemben tudatosan digitális böjtöket. Ez nem feltétlenül jelent teljes absztinenciát, de nagyon erős önkorlátozást igen, ami többnyire összekapcsolódik egy rövidebb-hosszabb elvonulással, ahol szakmai tudásukat is újratöltik, például könyvet írnak, vagy csak elolvassák a felgyülemlett cikkeket, gondolkodnak és beszélgetnek.
Az, hogy a jelenség létezik, nem meglepő, az pedig, hogy mostanában egyre gyakrabban botlok bele (abba, ami eddig is ott volt az orrom előtt), csak azért van, mert érintett vagyok a mintázatban - azaz könnyebben érzékelem azt.
Ahogyan azt már említettem az előző posztban, a Facebook-fiókom felfüggesztése után egy rövid időre elutaztam én is. A környezetváltozás ezúttal nem csupán az éghajlat és a napsütés kellemességét jelentette, hanem egy váratlanul megérintő találkozást is. A találkozást a beduinokkal, ezekkel a furcsa, büszke, zárkózott, de nagyon barátságos és karakteres emberekkel.
Dahabban, az egyiptomi tengerparti kisvárosban történt.
Arra számítottam – tudatlanul -, hogy arabokkal leszünk majd körülvéve, és őszintén szólva kissé aggódtam is, mert ugyebár a tartós és tömeges turizmus közelsége sehol sem szokott jót tenni az őszinte és önzetlen vendégszeretetnek.
Nos, Dahabban nincsenek arabok, vagy legalábbis sokkal kevesebben, mint a beduinok (akik arabok is, meg nem is), akik az utóbbi évtizedekben jöttek le a kősziklás sivatag hegyeiből a tengerpartra. A beduinok rendelkeznek egyedül a kormány által felügyelt halászati joggal, és törzsi jogrendszerüket részben az állam is elismeri. Ez természetesen nem jelent zavartalan békés együttélést: a Sínai-félsziget keleti partján az utóbbi pár évtizedben keletkezett beduin települések értékesebb tengerparti részeit már több helyen sajátította ki az állam és adta el ingatlanbefektetőknek. Azok a beduinok tehát hiába adták fel a szabadságukat és a sivatag csendjét.
Dahabban azonban ma még a tengerparti sávot javarészt az ő házaik népesítik be, állataik szabadon kószálnak az utcákon. Ők a taxisok, a vízipipázó helyek és a parti bárok tulajdonosai, a tengerparti tevegeltetők, és övék a faluban a két halkereskedés is. Ők üzemeltetik a büféket a Dahab világhírű búvármerülőhelyei mentén, tőlük lehet snorkel-felszerelést bérelni és ők a legjobb búvároktatók is.
Ilyen helyi vállalkozó Awed is, aki jó érzékkel adott el és szervezett meg nekünk kiterjedt üzleti kapcsolatai által mindent, amire szükségünk volt: taxist, motorcsónakost, békauszonyt, búvár-vezetőt, csirkés szendvicset és komplett sivatagi beduin vacsorát.
Az a fajta helyi ember, akiben valahogy elsőre megbízom a világ túlsó felén is - és ritkán csalódom. Egy afféle coach, aki mellett biztonságban érezzük magunkat.
Ő volt az is, aki már hozta is volna a beduin gyógyfüveket a lányomnak, amikor megtudta, hogy rátört az egyiptomi fertőzés és aki figyelmeztetett arra, hogy megfordult a szél, vigyázzunk a korallzátonyoknál. Awed a jelek szerint tipikus beduin: büszke, vendégszerető és gondoskodó. A csendet és a nyugalmat szereti, az teszi boldoggá, ha este, a csillagok fényénél elüldögélhet a tűz mellett egy jó cukros teát kortyolgatva – aki a sivatagot és a tengert is úgy ismeri, mint a tenyerét.
Franciaországban az év vállalkozója lett az a beduin, aki évtizedekkel ezelőtt menekültként, szó szerint a semmiből és semmivel érkezve tizenhétezer embert foglalkoztató cégbirodalmat épített, de azt ma sem tudja, valójában hány éves, mert egy sivatagi nomád törzsben látta meg a napvilágot. Amikor azt kérdezik, mi mozgatja, mi hajtja, azt mondja, anyja szellemét akarja életben tartani – anyjáét, akit ő sohasem ismert, mert születésekor meghalt, alig 12 évesen.
Awed, akit eleinte „a beduin bácsi”-ként emlegettünk, valójában szinte a fiam lehetne. Az állandó erős nap hamar kicserzi a bőrt, okos szeme körül a ráncok, mint évgyűrűk mutatják az elmúlt körülbelül negyven évet.
Awed, bár természetesen okostelefonon kommunikál (szöveges üzenetek helyett hangüzenetben, hiszen bár angolul épp annyit tud, amennyit kell, de nyilván nem tud latin betűkkel írni) nincs fenn a Facebookon. Viszont pár naponta küld egy képet az öbölről, ahol azóta is újabb és újabb búvárcsoportokat fogad, és néha egy hangüzenetben megkérdezi, hogy vagyunk. Én meg válaszolok.
Awed: a Facebook utáni reinkarnációm valósága.
Kérdezni lehet a tudatlanok bátorságával vagy a bölcsek nyugalmával is. Az idő múlásával törekszem az utóbbi felé. Konzultáns és coach vagyok, egyetemi oktató. És kutató, minden értelemben. Gyerekeket és felnőtteket nevelek: magamon gyakoroltam.
