Mit tanulhatunk az olimpia magyar hőseitől?

Ámuldoztam, ujjongtam, szitkozódtam, feszülten figyeltem, esélyt latolgattam, mert a magyar sportolók reggeltől estig küzdöttek. De mit tanulhatunk a londoni olimpia alatt nyújtott teljesítményekből?

Jó ideje hallgatok. Ennek sok oka van, ezek egyike a londoni olimpia. Az utóbbi két hétben lázasan követtem az eseményeket. Ámuldoztam, ujjongtam, szitkozódtam, feszülten figyeltem, esélyt latolgattam, mert a magyar sportolók reggeltől estig küzdöttek: elbuktak, felálltak, rosszul rajtoltak, betyárosan hajráztak, jukót adtak, balegyenest kaptak, gólt dobtak, ember feletti erővel lapátoltak és a végén GYŐZTEK. Illetve GYŐZTÜNK. Mert ez a 16 nap nagy győzelem volt mindenkinek ebben az országban és óriási közösségi érzést adott mindféle hovatartozástól függetlenül. Nem hiszem, hogy a sporton, pontosabban az olimpián kívül bármi képes egy irányba ható pozitív érzéseket ekkora erővel megmozgatni.

Összehozta az olimpia a munkahelyi csapatot is

És akár munkaidőben. Jó példa erre a magyar-izlandi kézimeccs, amelyre egyik kollégám monitorja előtt verődött össze egy alkalmi szurkolótábor. Egy ideig megpróbálok dolgozni, meg a feszültséget kerülni, aztán főnököm a szobájából kifutva újságolja, hogy az utolsó másodpercben egyenlítettünk. Átrohanok a kollégákhoz, akiknél később jön a kép és a hang és együtt őrjöngünk a live-stream előtt. Majd a hosszabbításban már én sem fogom vissza magam, a végén kolléganőmmel egymás nyakába ugrunk. Később látom a facebookon, hallom ismerőseimtől hogy máshol is hasonló jelenetek játszódtak le.

A közösségi média megjelenésével más lett az élmények átélése is. Visszagondolva, gyermekkoromban a szöuli és a barcelonai olimpia alatt tévét néztem, rádiót hallgattam, legfeljebb baráti körben beszéltük meg a történéseket. Most a Facebookon, a Twitteren ismerős-ismeretlen szurkol együtt, percről percre jönnek a posztok, a fotók. Azon kapom magam, hogy az okostelefonomról a villamoson utazva követem a kajakos előfutamokat, kétpercenként frissítem a weboldalakat és alig várom, hogy este megismételjék a 10 kilométeres hosszútávúszást, meg a cselgáncsot.

No, de mit keres az olimpia egy karrier blogon? – tehetik fel kedves olvasóim a kérdést. A sport - ahogyan bárkinek a munkája, szakmai előrejutása – a folyamatos küzdésről, fejlődésről, önmagunk legyőzéséről, vetélytársaink megelőzéséről szól. Az olimpia magyar hősein láthatóak, mi kellett ahhoz, hogy álmaik beteljesedjenek.

Íme a számomra legfontosabb üzenetek:

Ne adjuk fel álmainkat, találjuk meg a megfelelő számot (szakmát)

Legkedvesebb aranyérmesem Risztov Éva. Tíz éve követem pályafutását. Csodaúszónak indult, sorra nyerte az ezüstöket, 2004-ben mindenki olimpiai aranyat várt tőle több számban. Nagy terhet raktak rá Athénben és ő megtört. A kudarc után eltűnt az uszodából, motocrossozott, síelt, kereste önmagát. De nem adta fel álmát, hogy a csúcsra jusson. Négy év után egy új számban újrakezdte az úszást és most győzött. Felállt a padlóról. Ha lenne elég pénzem, megfilmesíteném sztoriját.

Mi higgyünk legjobban önmagunkban

Vagy itt van Szilágyi Áron, aki bemutatta, el kell dobni a kishitűséget, a legjobban nekünk kell hinni önmagunkban. Így ment fel a pástra, nem volt ellenfele és húsz év után aranyat nyert férfi vívásban. Ő arra is jó példa, hogy az élsport és a tanulás nem zárja ki egymást. Az ország egyik legjobb gimijében (Fazekas) érettségizett, az ELTE-re jár, és felvették egy másik egyetem pszichológia szakára, profin nyilatkozik angolul és most már olimpiai bajnok...

Lehet kezelni az esélyesség terhét

El lehet viselni az esélyesség terhét – ezt már Berki Krisztián lólengés- és Pars Krisztián kalapácsvetés- és Gyurta Dániel úszóaranya üzeni. Mindhárman azzal az érzéssel vágtak neki, hogy nekik ezt meg kell nyerni. Ezt várja tőlük sok millió magyar és nem biztos, hogy lesz még egyszer ekkora esélyük. Nem görcsöltek be, nem izgulták el, életük legfontosabb versenyén legjobbjukat hozták. (ugye milyen fontos ez állásinterjún?)

Nem az életkor számít egy csapatban

A Dombi-Kökény kajakkettes jól mutatja, mindegy a korkülönbség (köztük 16 év van) egy ütőképes csapatnál. Mindez üzenet is azoknak a vezetőknek, akik ’fiatal csapatban’ gondolkodnak.

Lehet örülni egy harmadik helynek is

Hogy nem minden az első hely, arra bizonyíték az öttusázó Marosi Ádám, aki úgy örült a bronzéremnek, mintha aranyat nyert volna. Mert a legjobbját hozta, mert ki tudott jönni abból a hullámvölgyből, amibe az első két tusa után került, mert örömet szerzett a szurkolóknak, mert sok-sok vetélytársát maga mögé utasította. Ugyanez igaz a cselgáncsozó Csernoviczki Évára, aki edző-édesapja nyakába ugrott, amikor megnyerte bronzmeccsét.

Rendbe lehet tenni a lelket napok alatt

A padlóról való felállást találom példa értékűnek Cseh László szereplésében, akinek néhány napon belül sikerült rendbe raknia a lelkét és hitét. Fő számában, 400 vegyesen - rossz taktikája miatt - nem jutott döntőbe, vergődött 200 pillangón. de az utolsó napra összeszedte magát, és 200 vegyesen harmadik lett.

Küzdeni az utolsó lépésig

Sokan írtak már róla, a hősiesség mintaképe Londonban a cselgáncsozó Joó Abigél. Levált porccal, fájdalmak közepette vívott két meccset, amiből az egyiket a csodával határos módon megnyerte, így ötödik lett.

Erőt adhat a kudarc

Sokan örömként élték volna meg az ezüst- és a bronzéremmel távoznak Londonból, a kajakos Janics Natasa azonban csalódásként fogadta. Azért mert ő maximalista és a győzelmekhez szokott hozzá. Ez a hozzáállás kellett ahhoz, hogy 2004-ben és 2008-ban is olimpiát nyerjen. Néha kell a kudarc, hogy újult erővel és új motivációval vágjunk neki új feladatoknak. Natasa egyébként 11 hónappal ezelőtt szült, már ősszel edzett, elég gyors visszatérés ez egy kismamától...

Aki ezekből a példákból erőt merít vagy a saját területén követi London magyar hőseit, biztosan sikeresebb lesz a karrierépítésben. Tervezem blogom megújítását.

Ha van ötlet, témajavaslat, ami benneteket foglalkoztat, írjátok meg ide vagy a [email protected] címre.