Ember embernek farkasa?

Akár a teremtéstörténetet nézzük, ahol már az első emberpár, Ádám és Éva fiai is győztes-vesztes helyzetként élték meg Isten reakcióját áldozatuk láttán, akár az evolúció elméletből indulunk ki, ahol a territóriumért é

Akár a teremtéstörténetet nézzük, ahol már az első emberpár, Ádám és Éva fiai is győztes-vesztes helyzetként élték meg Isten reakcióját áldozatuk láttán, akár az evolúció elméletből indulunk ki, ahol a territóriumért és az utódnemzés lehetőségéért a kezdetektől folyik a küzdelem, a VERSENGÉS-t egy fajon, egy kolónián, egy családon belül is alap beállítottságnak tekinthetjük! Nincs ez másként az egy csapatban, egy szervezetben dolgozó emberek esetében sem. De nem mindegy, hogy ösztönös élethalál harc folyik, vagy tudatos, szabályozott verseny!

A versengés széles skálán mozog az ellenség totális legyőzésétől odáig, hogy a verseny csak egy eszköz az egyéni fejlődés, jobbá válás lehetőségére és a közösség túlélésének, növekedésének biztosítására! Sokat elmond ugyanakkor a keresztény emberképről, hogy már az első versenyhelyzet testvérgyilkossághoz vezetett (Káin és Ábel), miközben az állatvilágban, ahol fegyverszerű agyarakkal, karmokkal, szarvakkal "áldotta" meg őket az anyatermészet, még a komolyabb sérülés is csak ritkaság számba megy.*

A csapatban, a szervezetben (és az országban sem) vezet a közösség növekedéséhez, ha az időről időre természetes módon fellépő versenyhelyzeteket bármi áron meg akarjuk nyerni. Mert ekkor társunkat nem csak a  konkrét versenyszituációban ellenfélként fellépőnek tekintjük, hanem általánosságban is, az élet teljes spektrumában, ellenséget képezünk belőle magunk számára, hogy ezzel nagy félelmeket gerjesszünk, nagy energiákat szabadítsunk fel magunkban és sajátjainkban, és minden eszközt bevetve győzzünk, akár a másik "teljes megsemmisítése" árán is! Hiszen "a cél szentesíti az eszközt", és míg egy ellenfél legyőzésére csak megszabott eszközök vannak szentesítve, addig az ellenség legyőzéséhez már mindent szabad! Mert szerelemben és háborúban már nincs szabály!

Tehát, ahol emberek vannak természetszerűleg létrejönnek versenyhelyzetek, még ha közös értékek és érdekek csapatba, szervezetbe egyesítette is őket. Ha verseny van, akkor mindenképp van a versenyzésnek működő "kultúrája" - "kulturálatlansága" is. A közösségen belüli verseny kultúrája az egyéni fejlődést, jobbá válást, a közösség túlélését, növekedését szolgálja, a kulturálatlansága nem más, mint a bármi áron** győzni akarás kultusza. Ez egyre több, egyre kisebb és egymás ellen harcoló egységre szabdalja a közösséget, elvonva a figyelmet, az erőforrásokat a közös értékektől és érdekektől! Ilyenkor az igazi ellenféllel, a konkurenssel már nem lesz képes érdemben versenyezni.

Mostanra elég empirikus tudás és sok jó gyakorlati példa elérhető ahhoz, hogy a közösség és az egyén érdekeit egyaránt szolgáló versenykultúrát legyünk képesek kikristályosítani a szervezetben a spontán kiformálódott meglévő gyakorlatból. Már csak be kell látni, hogy ennek hiánya mit tesz a közösséggel, és mit hoz ki személy szerint az egyes munkatársakból!

 

* (Az állatok esetében a préda elejtését, a zsákmány megszerzését nem tekinthetjük emberi értelemben vett gyilkolásnak, mert nem fajtárs ellen irányul. Kisarkítva talán csak annyi, mint amikor az éhes ember levesz egy almát a fáról, vagy elfogyaszt egy osztrigát.)

**(lásd: Excalibur című filmben, mikor Arthur király Merlin segítségét kéri Sir Lancelot megmentéséhez)