Donald rágó effektus - avagy mi a te meglepetésed?

Írta: Hajdrik Anita Ma a Donald rágó effektusról fogok írni, amit az Y generáció kedvéért Kinder-surprise effektusnak is nevezhetünk. (A fogalommal először Wolf Gábor marketing szakértőnél találkoztam, ő értelemszerűen más konte

Írta: Hajdrik Anita

Ma a Donald rágó effektusról fogok írni, amit az Y generáció kedvéért Kinder-surprise effektusnak is nevezhetünk. (A fogalommal először Wolf Gábor marketing szakértőnél találkoztam, ő értelemszerűen más kontextusban használja ezt a kifejezést.) A lényeg az állásinterjúzással kapcsolatban is ugyanaz: a „vásárlási kedv” fokozható, ha apellálunk a „vásárló” (jelen esetben interjúztató), mint gyarló ember kíváncsiságára és arra a vágyára, hogy szeret kapni. Valami pluszt, valami extrát, lehetőleg olyat, ami senkinek nincs és ami a megfizetett árban ajándékként benne van. (Ez a Donald rágónál a képregényes csomagolópapír volt, a Kinder tojásban ugyanezt a szerepet tölti be a sárga kapszula, benne az ajándék figurával.) Ha végigolvasod a cikket, a legvégén megtudhatod a jelenség végtelenül profán okát, remélem, nem hangollak le vele nagyon.

Nos, először is nézzük, mi tud lenni a te „kindermeglepetésed”. Mi lehet az a plusz bónusz, amitől minden munkáltató szíve meglágyul, és gondolkodás nélkül fizet annak, aki ezzel rendelkezik… Azt tudjuk, hogy a profi önéletrajz már nem ez a kategória, feltehetőleg mindenkinek olyan van, ha már eljutott az interjúig. Azt is tudjuk, hogy az sem nagy kuriózum, ha alkalmas vagy a pozícióra, mert az is esélyes, hogy az állásinterjúra eljutottak több, mint fele az. Az „extra” képzettség, tudás, tapasztalat már közelebb áll a megfejtéshez, de van ennél egy fontosabb, „áthatóbb” dolog, amellyel nagy eséllyel győztesen jössz ki egy állásinterjúról. Ez pedig a szenvedély.

Ha meglepődtél, engedd meg, hogy kifejtsem ezt neked. Ma Magyarországon – sajnos – sokkal inkább pénzért dolgozunk, mint „szerelemből”. Keveseknek adatik meg, hogy a hobbijuk legyen a kenyérkeresetük is. Ezért aztán az interjúztatók, munkáltatók többségében kissé szürke, az alkalmasságukat, rátermettségüket bizonygató állásinterjúzókkal találkoznak. Na de el tudod képzelni, milyen az, amikor valakinek csillog a szeme, amikor a szakmájáról beszél? Amikor viszi a lendület, az interjúztatónak szinte kérdezni sincs alkalma és őt magát is elsodorja a lelkesedés, az az ambíció, amit az interjúztató „produkál”? Amikor elhiszed, hogy nem ímmel-ámmal fog az illető bejárni a munkahelyére, hanem szívét-lelkét beleteszi az elvégzendő munkájába, pusztán azért, mert szereti?!

És itt rögtön adódik is a kérdés, hogy szereted-e, amit csinálsz. Vagy fordítva: csinálod-e, amit szeretsz?

A cikk elején említett profán magyarázat pedig nagyon egyszerű. A fentiek csak részben szólnak arról az élményről, hogy interjúztatóként jobb, felemelőbb egy elragadtatott, csodálattal átitatott, szenvedélyes embert hallgatni a szakmájáról. A másik része a sztorinak az érdek. Gondold végig. A munkáltató szemüvegével nézve a véleményed szerint érdemes-e belső tűzzel égő, önmotivált emberrel dolgozni? Könnyebb-e kívülről motiválni valakit, ha már a belső motivációja amúgy is 110%-os? És lehet-e jobb munkára ösztönözni azt (külső eszközökkel), akiben lassan kihúnyni látszik a szakmája iránti rajongás?

A helyzet tehát pofon egyszerű: a szakmája iránt szenvedélyt érző emberből nagy valószínűséggel önmotivált munkavállaló lesz, aki ritka kincs egy munkáltató számára manapság.

Végül újra a kérdésem: szereted, amit csinálsz? Csinálod, amit szeretsz?