A guruk beszólnak

És a vezetői tekintély? Az smafu?

Peter Drucker nem sokkal halála előtt állítólag azt mondta: a menedzsmentet szabad bölcsészetként (liberal arts) értelmezi újra. A vezetőképző iskolák atyja arra célzott, hogy egy vezetőnek a gyakorlatban sokkal inkább van szüksége a világ és önmaga értelmezésére, mint kemény üzleti ismeretekre.

Drucker ezzel arra a felismerésre utalt, ami manapság minden vezetőben egyre hangosabb kétségként fogalmazódik meg.  A döntéselméletek és az évek tapasztalatai fontosak a mindennapok üzleti döntéseiben, a stratégiai és operatív feladatokban, de mit sem érnek akkor, ha egy állásinterjún a vezető egyszer csak azt veszi észre, hogy nem is a vele szemben ülő jelölt vizsgázik, hanem ő maga. A jelölt ugyanis, bár az állásra jelentkezik, de valójában vezetőt keres. Olyat, akinek elhiszi, hogy érdemes lesz majd követni, és akihez akkor is bekopoghat, ha már elmúlnak a próbaidő mézeshetei. Akit nem kell majd faképnél hagynia, mert pokollá tette az életét.

Mert a vezető a személyiségével dolgozik.

Ez mindig is így volt, de nem volt szokás ezt problematizálni.

A menedzsmenttudományok professzorai és népszerűsítői, akik mostanáig számtalan könyvben és tanulmányban munkálkodtak a vezetés természetének leírásán, a menedzsment és leadership jellegének akkurátus szétszálazásán, egy ideje arról beszélnek, hogy valójában a jó leader: jó menedzser, és a jó menedzser: jó leader.

És ez még semmi.

Mert legfőképpen pedig: olyan ember, aki nem fél a vásárra vinni a bőrét. Abban az értelemben például, hogy mer őszinte bizalmat adni, ha bizalmat vár. Aki nem páncélt kovácsol, hanem akár megmutatja sebezhetőségét is, ha úgy alakul. Aki a hatalmát nem az információk monopolizálásában, hanem az információk áramoltatásában, a „radikális átláthatóságban” látja. Aki nem fél a magánytól, mivel az sosem fenyegeti, hacsak ő maga nem zárja magára az ajtót. Aki, ha történetesen férfi, akkor büszke „dolgozó apa”.

„Stefan Stern és Cary Cooper egy helyre szedte össze az összes hülyeséget, amit a menedzsmentről már leírva láttam, majd mítosznak titulálva ezeket, bepillantást engedett a gyakorlati életbe olyan világos nyelven, amelyet mindenki megért.” – írja egy nagy brit cég vezetője az ajánlóban.

A publicista-tudós szerzőpáros könyve valójában tehát egy pamflet, egy gunyoros röpirat a magukat túl komolyan vevő és vetetni akaró vezetők világáról.

A csúcsvezetők szükségképpeni magányáról, a mindanható következetességről, a sikerreceptek  másolhatóságáról, a tisztelet és a távolságtartás téveszméjéről... és így tovább, 44 tételben.

És ha ez még nem volna elég, a könyv végén egy interjúfüzérben szólaltatják meg a többi gurut, autoritást és fenegyereket, például Charles Handy-t és Henry Mintzberget, akik kivétel nélkül azt igazolják: semmire sem megyünk már a régi formulákkal, mert az emberek, akiket ma vezetni kellene, az információnak abban a világában élnek, amiben a régi hatalmi eszközök (például az információ monopolizálása) legalábbis teljesen értelmetlenek, de inkább röhejesek. Az ember által végzett munka a negyedik ipari forradalomban vészes gyorsasággal szűkül majd le azokra a tevékenységekre, amelyeket nem tud elvégezni se buta, se eszes gép. Azok tehát, akiket akkor vezetni lehet majd, jól megnézik maguknak, kérnek-e a hatalmi játszmákat játszó, talpig páncélban egymással kardozó főnökökből. Az üzleti döntésekben talán hamarosan jobbak lesznek az algoritmusok, de a kreatív feladatokhoz még sokáig szükség lesz a legjobb elmékre, és így az emberi hangra is, amely a legjobb elméket meg tudja szólítani.

Ha nem is pont így, de szerintem valami ilyesmiről beszélnek a guruk.

Na ja, könnyű nekik.

A tekintélyben az a legjobb, hogy akár tekintélyt is nevetségessé lehet tenni vele. Különösebb kockázat nélkül.

Stefan Stern és Cary Cooper: A menedzsment mítoszai

Pallas Athéné Books, 2019. (268 oldal)

 

Mihalik Judit