Az élet, mint nem teljes információs játék
Avagy: a kudarcról még egyszer, másképp.
Nemrégiben közzétettem itt egy recenziót Tina Seelig könyvéről.
Bár a munka nem elsősorban a kudarcról szól, számomra az egyik legfontosabb üzenete az, hogy a kudarc része kell legyen a tervnek. A kudarc ezen felfogása tehát a tervezhető és uralható, kontrollálható értelmezés. Olyasvalami, mint ahogyan egy őszi reggelen, ha kikukucskálunk az ablakon át a szürke égboltra, hatalmunkban áll eldönteni, hogy cipeljük-e az esernyőt vagy inkább vállaljuk a bőrig ázás kockázatát.
Ha van egy tervünk, mindig tudnunk kell, hogy bármilyen lelkesítő és remek is, egészen biztosan legalább ugyanannyit veszíthetünk, mint nyerhetünk. Hiszen
a terv igen gyakran úgynevezett nem teljes információs játék.
Mármint persze, nyilván: az emberi terv. (Hja, persze, nyilván: az isteni terv könnyebben lehet tökéletes információs játék.)
Az írás publikálásakor címkék között megjelöltem a “siker” és a “kudarc” keresőszót is. Csak a megjelenés után láttam, hogy a siker mennyivel nagyobb (azaz gyakrabban alkalmazott címke), mint a kudarc.
Ez inspirált arra, hogy most egy kicsit javítsunk az arányon. Beszéljünk a kudarcról.
Az onkopszichológusok a megmondhatói, mennyire nem tanít meg bennünket sem családi neveltetésünk, sem oktatásunk, sem társadalmi szocializációnk arra, hogy mit is kezdjünk a kudarccal. Begyűrjük valami mély zsebbe, aztán cipeljük. Idővel a szervezetünk megpróbálja kivetni magából.
Ha nem sikerül – akkor nagyra nő.
Ott, belül.
A kudarc az, amikor hiába tudod az erőszakmentes és együttműködő kommunikáció összes szabályát. Hiába tudsz én-üzeneteket küldeni, ha nem tudsz rávenni másokat, hogy ők is azt küldjenek neked.
A humanista pszichológia kitűnően megtanítja, hogyan küldjünk és halljunk meg másoktól pozitív üzeneteket, hogyan fejezzük ki szükségleteinket, de valójában nem tud megtanítani arra, hogy mit kezdjünk a méltatlan támadásokkal. Vagy még pontosabban azzal, ha valamit támadásként appercipiálunk.
Azaz, hogy mit kezdünk a kudarcokkal: a párkapcsolati kudarcokkal, a munkahelyi kudarcokkal.
A kudarc az, amikor nem csupán az erőfeszítéseid válnak értelmetlenné, hanem önmagadat, az életedet is annak látod.
A kudarc az, amikor be kell látnod, hogy kevés vagy.
Még kevés.
Vagy ami rosszabb: már kevés.
Vagy, ha épp csak nem tűnik fel, hogy nem is az van, amit hiszel. Hogy nem is úgy vannak a dolgok, de még csak kicsit se, mint hitted. Miként Kate mondja a 45 év című filmben, amikor kiderül számára, hogy férje 45 év házasságban mindvégig súlyos titkot őrzött előtte:
“Én tudom, hogy elég voltam neked. A kérdés az, hogy vajon te is tudod-e ezt.”
(A képen: Charlotte Rampling)
Kérdezni lehet a tudatlanok bátorságával vagy a bölcsek nyugalmával is. Az idő múlásával törekszem az utóbbi felé. Konzultáns és coach vagyok, egyetemi oktató. És kutató, minden értelemben. Gyerekeket és felnőtteket nevelek: magamon gyakoroltam.
