Kapj be egy pirulát!
A coachingról és a magunkkal való bíbelődésről
Yuval Noah Harari, a celebtörténész a Homo Deusban arról az ismert jelenségről is ír, hogy a nyugati fehér ember mennyire hajlamossá vált mentális problémáit kémiai vegyületekkel megoldani. Depresszióra, hangulat-ingadozásokra, vagy akár életkori válságok idején is szívesen kap be egy pirulát. Mert mindig van indok, hogy miért nincs idő vagy mód a lelki matatásra, miért kell azonnali és kívülről jövő, bevált megoldás. Így fogalmaz:
„Sokan kifejezetten ügyelnek arra, hogy ne mélyedjenek túlságosan magukba.”
A viszonylag fiatal irányzat, a humanisztikus pszichológia azt tanácsolja, hallgassuk meg a belső hangokat, bíbelődjünk magunkkal és ne akarjunk gyors megoldást. A terapeutánál üldögélés azonban még így is kevesek passziója maradt.
A tömegek számára a technológiai fejlődés is a könnyebb utat ajánlja. A pirulák, azonnali fájdalomcsillapítók és antidepresszánsok könnyen elérhetőek, már csak azért is, a gyógyszeripar is az eladásban érdekelt. ”Szóma, ha mondom, segít a gondon! Egy-két köbcenti helyrebiccenti!” – írta Huxley a Szép új világban, már 1931-ben.
A coaching ezekhez a megoldásokhoz képest skizofrén természetű elegy. A humanisztikus pszichológiából nőtt, ki, amennyiben nem a patológiás jeleket keresi, hanem az erősségekre, az életerő bázisára összpontosít. Ezen felül azonban megoldásközpontú is.
A coaching ezért szükségképpen olyasmit is ígér, mint az instant kémiai beavatkozás: gyorsan, a tünet diagnózisa alapján az okot szünteti meg.
De mi van, ha az ok maga is okozat? Ha felsejlik, hogy a diszharmónia, diszfunkció gyökere még eggyel mélyebben van? A szakmai etika azt írja elő, hogy efféle gyanú esetén javasoljunk a kliensnek terápiát, olyan szakemberrel, aki nem egy egész hétvégés képzésen tanulta ki a személyiségpszichológiát.
A diagnózis egyébként maga is problematikus ügy. Akit kezeltek már félre valamilyen banális betegséggel, pontosan tudja, hogy nem feltétlenül minden orvos jó diagnoszta. Az orvosi egyetemen megszerzett tudáson kívül sok évnyi tapasztalat, türelem, intuíció és gyakran külön kutatómunka is szükséges ahhoz, hogy az orvos észrevegyen egy tüdőgyulladás mögött megbúvó komolyabb szívbillentyű-problémát vagy akár egy ritka betegséget.
Hasonló, de még ennél is nagyobb veszély fenyegeti a 8-10 alkalomra korlátozott coaching együttműködést is. Jó esetben is csak néhány óra van arra, hogy megfogalmazzuk a kérdést vagy problémát. Ráadásul a coach még csak nem is diagnosztizálhat, hiszen a lényeg, hogy maga az ügyfél fogalmazza meg, mi az, aminek a megoldását keresi. Lehet persze finoman terelgetni, de nem lehet invazív módon viselkedni, hiszen a coachingban - az orvos-beteg kapcsolattal ellentétben - nincs hatalmi távolság, nincs erősebb és gyengébb autoritás.
Mindehhez hozzá még az eredményt is szem előtt kell tartani. El kell jutni valahonnan valahová, hiszen erre szerződünk. Az, hogy még bonyolultabbnak és összetettebbnek látszik a probléma - nos, az a coachingban sajnos nem minősül eredménynek.
A legnehezebb azonban az a gondolat, amit minden, önmagához és ügyfeléhez őszinte coach tud:
a coaching valójában az egyik eszköze annak, hogy a létet, főképpen a multinacionális vállalatoknál eltöltött időt, valahogyan könnyebbé tegyük.
A munkaadók szeretik a coachingot, mint az „egyéni fejlődés” vagy a „vezetői támogatás” delikát eszközét feltüntetni (és valóban, a coaching már előkelőbb helyen szerepel a presztizs-javadalmazások között, mint a céges telefon).
De a király valójában meztelen: hiszen a voltaképpeni cél a problémamentesebb beosztott és a kevésbé frusztrált vezető.
A borsos coaching óradíjat nem altruizmusból fizetik a cégek, hanem azért, hogy a drága pénzen megvásárolt munkaerő még többet és jobban teljesítsen, minél kevésbé kacsintgasson más, zöldebb rétek felé, és mindeközben minél kevesebb fejfájást okozzon.
Éppen úgy, ahogyan az eufemisztikusan „tehetségmenedzsmentnek” nevezett folyamat sem az egyéni szárnyalást segíti, hanem azon képességek, készségek erősítését, amelyek (legalább ideig-óráig) a szervezet hasznára is vannak.
Mindez persze nem zárja ki, hogy a kedvezményezett ügyesen a maga hasznára fordítsa ezeket a juttatásokat. Ebben egy jó coach sokat segíthet...
Vagyis: nincs semmi gond, ha ezt minden szereplő tisztán érti és elfogadja.
Nem baj, ha király meztelen – feltéve, hogy a királylány is elmúlt már tizennyolc.
(Kép: Naked King / Roni Yoffe)
Vitatkozna? Tetszett? Írjon nekem!
Kérdezni lehet a tudatlanok bátorságával vagy a bölcsek nyugalmával is. Az idő múlásával törekszem az utóbbi felé. Konzultáns és coach vagyok, egyetemi oktató. És kutató, minden értelemben. Gyerekeket és felnőtteket nevelek: magamon gyakoroltam. www.mihalikjudit.net
