Tíz történet az élet

Radnóti Színház: 10

Minden vallási szabály valódi célja: a közösség életben és egybenmaradása, békés együttélése, betegségektől és járványoktól való megóvása. A rituális mosakodás vagy fürdő a forró Közel-Keleten, a takarékosság a mostohán hideg Északon, az egyházi tekintély tisztelete a katolicizmus intézményesített, világi hatalommal is bíró világában vagy a hús fogyasztásának tilalma az állati életet is szentként tisztelő, puritanizmust hirdető távol-keleti vallásokban.

A tízparancsolat se más, mint azon szabályok gyűjteménye, amelyek a mindennapokban mutatják a mezsgyét a káosz és rend között. Az öt nagy világvallás közül kettő tekinti a maga módján sorvezetőnek ezt a szabálygyűjteményt és meséli el valamilyen történetben, hogyan keletkezett.

Székely Csaba kortárs drámaíró most megfordította a sorrendet és nem a parancsolatok történetét meséli el, hanem történeteket mesél, amelyek, mint tíz epizód, sorjában, a parancsolatokhoz kötődnek. Leginkább persze azért kötődnek, mert ezek a parancsolatokat az esendő emberek rendre megszegik. Ha nem tennék ezt, és nem tették volna ezt mindig is, nem léteznének regények, krimik, drámák és komédiák sem, nem lett volna miről írnia Voltaire-nek, Balzacnak, Dosztojevszkijnek és Shakespeare-nek sem. Székely Csaba történetei mégis természetükben egészen mások, mint a világirodalom klasszikusaié.

Mert a jó történetmesélők nem a kétnapos tréningeken tanulták, amit tudnak, hanem az évek során: a nézőtéren, a könyvtárakban, meg persze a saját, megélt életükben.

Ezek a történetek attól különlegesek, hogy cselekményük semmivel sem bonyolultabb egy szappanopera egy folytatásánál. A tíz történet szereplőit is csak villanásokban, impressziókban érzékeljük. A karakterek olyan figurák, akik itt élnek közöttünk: sablonos, közhelyes, hétköznapi életek, akik valahogyan mégis tapinthatóan személyessé és hátborzongatóan valóságossá válnak a dramaturgia által a színészek kezére adott eszköztárral. A párbeszédek puritánok és pontosak, mint egy jól eltalált internetes mém. Díszlet és jelmez és kellék szinte nincs is az előadásban, de nem azért, mert ez annyira trendi, hanem azért, mert úgysem tudnánk rá figyelni, felesleges fityfiritty lenne. Minden idegszálunkkal és érzékünkkel a nagy történetre fókuszálunk. A nagy történetre, amellyé a tíz sztori-fragmentum szép lassan összeolvad. A szereplőkre, akik minden epizódnál ugyanazt játsszák - mégis, mindig más és egyre több árnyalat mutatkozik meg. Az árnyalatokkal együtt változik a mi ítéletünk is róluk - hiszen akarva, vagy akaratlan, tudatosan vagy tudattalanul, nézőként már az első perctől kezdve ítélkeztünk.

Nem tudunk ugyanis nem ítélkezni.

Mert a parancsok - ha vallásiak, ha erkölcsiek-, nemcsak morális lénnyé próbálnak bennünket tenni, de alapvetően határozzák meg gondolkodásunkat és másokkal kapcsolatos érzelmeinket is. Az előadásról szóló kritikákban hosszan lehet majd olvasni az egytől egyig kiváló színészekről és a rendezésről is. Én mégis azoknak ajánlom az előadást, akiket -hozzám hasonlóan- az emberi sors elbeszélésének titkai izgatnak.

Azoknak, akik arra kíváncsiak, mi különbözteti meg az érdekes sztorit a megrázó történettől.

                                                                                                    Mihalik Judit