Mai napi kedvenc mondatunk: „Büszke is voltam rá, hogy nem iszom. Mondjuk visszaálltam a mákra, arra nem hatott.”
Soha ilyen gyorsan nem fogalmaztunk meg blogbejegyzést, mint a mai nap. A munkatempónk ilyetén felgyorsulásának kiváltója pedig az Origo.hu oldal egyik cikke volt. Úgy véljük, ezt az egy pozitív motivációt hordozta magában a mű.
Hon
Soha ilyen gyorsan nem fogalmaztunk meg blogbejegyzést, mint a mai nap. A munkatempónk ilyetén felgyorsulásának kiváltója pedig az Origo.hu oldal egyik cikke volt. Úgy véljük, ezt az egy pozitív motivációt hordozta magában a mű.
Honnan is kezdjük? A cikk amellett, hogy szerintünk rendkívül ártalmas lehet, még hosszú is. Nem tudtuk eldönteni, mit kíván bemutatni. Többször megfogalmazza, hogy bizonyítottan hatástalan „terápiás” módszert alkalmaz, mindamellett majdnem kedvet kaptam egy „idegesen nevetgélős” kisműtéthez. Azt sem értjük, hogy a társadalombiztosítási rendszer megreformálása a cél, vagy éppen az éltetése.
Tudjuk, hogy nincs kizárólagos módszer a szenvedélybetegek kezelésére – még ha páran ezt is képviselik – ám úgy bemutatni egy problémát, hogy csak egy megoldást villantunk fel, ami ráadásul szakmai szempontból veszélyeket is hordoz magában, az szerintünk több, mint felelőtlenség.
És akkor a cikk „bakijairól” röviden:
- Azt gondoljuk, hogy Magyarországon vannak kitűnő addiktológus szakemberek, orvosok, konzultánsok, saját élményű munkatársak, stb., és vannak elsőrangú sebészek is. Ám a kettőt nem tartjuk felcserélhetőnek. (Bár a cikk olvasása során mégis bevillan, hol kapcsolódik a sebészet és az addiktológia. Az idézett orvos szerint nem lehet elérni az alkoholbetegnél, hogy ne igyon, mert van szája. Hát ennek bevarrása lehetne egy jó feladat a sebész számára, a játékfüggő karjának levágásával egyetemben. Bevalljuk, itt a csak a helyzet komikuma hozta ki cinizmusunkat, így valójában felejtsék is el, hogy ezt leírtuk, Önök pedig elolvasták.)
- A felhozott példa, amelyben a beteg saját tapasztalatán keresztül mutatja be a szer hatásosságát, csak rövid említést tesz arra, hogy a beteg végül a droghasználattal nem állt le. Tehát mégsem kínáltunk neki egy olyan lehetőséget, mely az életminőségét is javítaná.
- A beteg, ha inni akar, inni is fog. Ha beültetésre, akkor arra. Ez is tapasztalat már a szakemberek körében. (Illetőleg saját magának kaparja ki a bőréből.) Továbbá nem létezik olyan gyógyszer, amely gyógyítaná a függőségeket, így bármilyen szer befecskendezése, beültetése, lenyelése hatástalan marad.
- Tudjuk, hogy Nyugatról csak a sok „földi hívság”, meg trendi irányzatok jönnek – sajnos a „szakemberek nagy része” ezek közé sorolja az önsegítő csoportokat is hazánkban, ha egyáltalán tud róluk – de mi lenne, ha egyszer ahhoz az oldalhoz, és a tényekhez húznánk, nem pedig az elmúlt 50 évben „be(nem)vált” gyakorlathoz? Egész meglepő eredmények is kisülhetnének belőle, ha például ittas vezetés esetén a Bíróságok nem csak pénzbüntetéssel „segítenék” az alkoholbetegeket, hanem az USA-hoz hasonlóan akár az önsegítő csoportokon való részvételt is szorgalmaznák?
- A cikk többször felveti az etika, az etikusság kérdését, és minden alkalommal el is fogadja a válaszokat, amik szerintünk cseppet sem etikusak. Nincs joga az orvosnak hazudni, amellett nincs joga egy újabb szenvedélybeteg játszmába keverednie a beteggel. Elég, hogy a családjával, a környezetével folytatja a játszmákat, éppen ezek leállítása segíthetne, nem egy újabb elkezdése.
- Az a tény, hogy Magyarországon nem bejegyzett, és nem is kapható szerről beszélünk, azt mutatja, hogy kezeléseink, terápiáink túlmutatnak a beültetés módszerén. De mégsem. Mert a gyakorló szakemberek nagy része és bizonyos állami kórházak (és mint megtudtuk, magánklinikák is) végeznek ilyen típusú műtéteket, és nagyfokú hatékonyságot ígérnek, bár mindezt kb. 8-12 hónapra teszik. Adott egy 30 év körüli alkoholbeteg, aki 8-12 havonta visszajár, és beültettet, mindezt a félelemre alapozva, miközben a sóvárgás jelen van az életében. Tényleg egy ilyen alacsony életminőségre vágyik a következő 40 évében?!
- „Csúcsterápia” – ez az a szó, amely minden szinten kiverte nálunk a biztosítékot. Csúcsnak számít egy sóvárgással teli élet, amelyet 8-12 havonta gyógyszeresen próbálunk karbantartani, miközben a szenvedélybeteg viselkedése, családi élete nem változik szervesen, esetleg még az ivásvágy növeli is az egyén feszültségét, frusztrációját? És terápiának számít az, amikor egy bizonyítottan hatástalan szert beültetünk, és várjuk, hogy hasson?
- „Én pedig papírt adok róla, hogy elhiszem, egy évig nem fog inni. Pedig neki már nem hisz senki." – Azt hiszem, ennek felvállalása egy olyan ígéret, amelyet semmilyen külső személy nem tud teljesíteni. És a kudarc tovább növeli a betegek és a hozzátartozók bizonytalanságát, elkeseredését.
- Még egy nagy probléma vetődik fel: ha a gyógyszerek nem gyógyítják a függőségeket, akkor nem teljesen mindegy, hogy az olcsóbb vagy a drágább gyógyszer minősül hatástalannak egy függő kezelésében?
És akkor zárásként az a bekezdés, amely elindíthatna a jó irány felé, és mégis a legrövidebb lett ebben a terjengős cikkben, szinte csak széljegyzetként említhetnénk.
„Az, hogy valaki iszik, vagy nem iszik, saját döntés. Jobb, ha felnőttnek tekintjük a beteget. Ha meg akarja változtatni az alkoholfogyasztó életmódját, az a feladatunk, hogy megtanítsuk neki azokat a technikákat, amelyekkel ezt elérheti. Ha még nem jutott el idáig, akkor tanítani és motiválni kell. Komplex kezelésre van szükség, mert pusztán attól, hogy abbahagyja az ivást, senkinek nem oldódik meg az élete, ez nagyon hosszú folyamat" - mondta.”
Ezzel búcsúzunk, mert úgy gondoljuk, ennél jobb záró fordulatot keresve sem találtunk volna.
Az említett cikk a következő linken érhető el: