Légy hálás!

Már kezdett pislákolni a tavasz, amikor egy jól ismert zuglói irodaházba mentem interjúra egy tréningcéghez, akik alvállalkozókat keresnek. Hatalmas projektbe fogtak, mindent megpályáznak, és mindent el is nyernek, mert annyira tuti befu

Már kezdett pislákolni a tavasz, amikor egy jól ismert zuglói irodaházba mentem interjúra egy tréningcéghez, akik alvállalkozókat keresnek. Hatalmas projektbe fogtak, mindent megpályáznak, és mindent el is nyernek, mert annyira tuti befutók.

Felmentem az emeletre, végig kopogtam a magassarkúmmal a folyosón, majd az utolsó ajtón bementem. Úgy nézett ki a szoba, mint amit most bontanak. Vagy éppen építenek. Kerestem a hölgyet, akivel a találkozóm volt. Megnyugtattak, itt van, csak még egy kis türelmemet kérik, azonnal jön. Meglepően zavarban voltak a lányok. Lányok, mert az átlag életkor nem volt több 22-nél. Ezen meg én lepődtem meg. De hát bátraké a szerencse, ha meg pénzük is van egy ilyen vállalkozást menedzselni, az kifejezetten irigylésre méltó.

Úgy tíz perc toporgás után megjelent a hölgy, szintén nem volt harminc. Ellenben szigorú arckifejezéssel mutatkozott be, sehol egy kedves gesztus, egy mosoly. Kért még tíz percet, hogy elkészüljön. Biztos az öltözködésétől vette el az időt, ugyanis mérhetetlen ízléstelenséggel és előnytelenséggel sikerült reggel összeválogatnia a ruháját. Az irodák erkéllyel voltak összekötve, így a szobákat kívülről is meg lehetett közelíteni. Tüncike berobogott kabátban az irodájából, és fenyegető pillantással a szeme sarkában megkérte a kolléganőt, menjen át vele a másik terembe. Ekkor már elég türelmetlen voltam, mi tart ennyi ideig, miért nem lehet elkészülni időre, ha leendő kollégát várnak. Az meg aztán végképp kicsapta a biztosítékot, hogy a tenyerében ott szorongatta a cigarettáját. Megpróbálta eldugni, elfedni a kezével, de sas szemem nem tudott nem felfigyelni rá. A helyzet a következő: Tüncike marha ideges, ezért muszáj elszívnia egy szál cigit, mert valami nem úgy alakult, ahogy tervezték. Én vagyok ma az első alany, gondolom lesz még ezer, így cigizni nem lesz ideje. Most, ebben a pillanatban kell az egész napi adagját előre magához venni. Na, jó, ha hoznak munkát, tökmindegy.

Nem tudtak mit kezdeni velem. Nem tudtak leültetni sem, nagy nehezen kaptam egy műanyag pohárba kb. 1 dl vizet, ami ihatatlanul hideg volt. Akartak még adni vagy háromszor vizet, amíg vártam, mert ez volt az egyetlen dolog, amivel le tudtak foglalni. Mindeközben az átalakítás romjait söprögették el a lábam alól, és nem győztek bocsánatot kérni, amiért egy ilyen körülmények között találkozunk. Hát, ez tényleg ciki…

Végre bementünk az interjú szobába, ahol szintén várt rám egy halom ásványvíz, meg a frissen felmosott padló, amin majdnem hanyatt vágtam magam. Erre kár volt ennyit várni…

Tüncike előtt egy hatalmas mappa magasodott. Fellapozta az önéletrajzom, kinyitotta rózsaszín laptopját, és nekiesett. Nekem esett. Bombázott a sablonos kérdéseivel: mióta csinálom, mit csinálok, miért mentem oda, miért jöttem el, mi a kedvencem, mi a legnagyobb sikerem, mi a legnagyobb kudarcom? Mindeközben szinte fel sem nézett a laptopjából, csak akkor, ha megszólalt a mobilja. Természetesen minden alkalommal elnézést kért, de akkora volt a műkörme, hogy kinyomni nem tudta, csak hosszas próbálkozás után. A harmadik hívásnál jutott először eszébe, hogy talán ki kellene kapcsolni, vagy valami hasonló.

Ezt megtehettünk volna email-en is, teljesen feleslegesen jöttem be a városba. Semmi olyan személyes nem történt, ami megkülönböztette volna ezt a találkozót attól, hogy egyszerűen elolvassa az önéletrajzom a cuki kis rózsaszín laptopján.

Egy interjúnak az a célja, hogy kiegészítsük a leírt információkat a személyes benyomással. Szimpatizálunk-e egymással, vagy sem? El tudjuk-e képzelni, hogy együtt dolgozzunk, vagy sem? Találkoznak-e az igényeink, céljaink, vagy sem? Itt semmi ilyen nem történt. Nem volt kíváncsi az igényeimre, és én sem tudtam meg szinte semmit a cégről, és a munkáról. A kiválasztásról annál többet. Ha bejutok a következő körbe, lesz egy alkalom, amikor néhány órában, néhány embernek tartok egy demo tréninget. Ha azon is túl vagyok, és jól sikerül, tartok még több embernek egy még hosszabb, azaz kétnapos tréninget. Ezek után el tudják dönteni, elég jó vagyok-e nekik, vagy sem.

Aha… hát ilyet még nem hallottam. Két és fél nap kell nekik, hogy eldöntsék elég jó tréner vagyok-e?! Szerintem ezt két és fél óra alatt is bőven el lehet dönteni. Persze csak akkor, ha valóban érdekel az illető és nem a magam szórakozására szervezek le egy halom interjút.

Tüncike olyan volt, mint én úgy 6-8 évesen, mikor irodásat játszottunk a tesómmal. Elővettük Anyu összes tollát, füzetét, és minden irodába való eszközét. Rettentően élveztük, ahogy pakoljuk egyik dossziéból a másikba a papírokat, iratokat, közben utánoztuk a felnőtteket, ahogy gyorsan és olvashatatlanul leírják a nevüket a lap aljára. Titkárnőként élet és halál ura voltam a játékban, simán meggyőztem a főnököt arról, hogy kit kell kirúgni és ki az, aki jól dolgozott és jutalom jár neki.

Itt ő volt élet és halál ura, de nem játékból. Mindvégig éreztette velem, itt ők diktálnak, én csak örülhetek, hogy szóba állnak velem, és munkát adnak. Érdekes… Én eddig a munkámat adtam a fizetésemért, nem a hálámat. És működött.

Természetesen nem hívtak vissza. Néhány héttel később én érdeklődtem, hol tart a folyamat. Egy végletesen kimért, rideg hang szinte felháborodottan közölte velem a telefonba, hogy majd email-en értesítenek. Ennek kb. 3 hónapja...