Milyen lesz az új nyugdíjrendszer?

Igazságos és arányos nyugdíjrendszert szeretne Orbán Viktor. Olyan szisztémát, amely a hosszabb szolgálati időt és a nagyobb összegű nyugdíjjárulékot magasabb időskori járadékkal ismeri el, s eközben nem nyújtózkodik tovább, mint ameddig a takaró ér. A kormányfő által megálmodott állami nyugdíjpillér nem költ el többet nyugdíjra, mint amennyi bevétel – nyugdíjjárulék formájában – befolyik a társadalombiztosítási kasszába, nem tömi be évente több százmilliárd adóforinttal a nyugdíjkasszán tátongó lyukat, mint ahogy azt eddig – színezettől függetlenül – az elmúlt időszak kormányai tették, s mégis megjutalmazza azokat, akik sokat, sok pénzért, sok éven át dolgoznak.

Kétségtelenül szép eszmék mentén vázolta fel eddig minden idevágó megszólalásában és Facebook-bejegyzésében – az általa kívánatosnak tartott nyugdíjmodellt Orbán Viktor, s e tekintetben még a következetlenség vádja sem merülhetett fel soha. Hasonló állami nyugdíjmodellt írt már le évekkel ezelőtt Varga Mihály, korábbi pénzügyminiszter is, aki a rendszer transzparenciájának megteremtése érdekében a svéd modellben meglévő egyéni számlás szisztémát is bedobta a köztudatba.

Kérdések nem is azzal kapcsolatban adódnak, hogy jó-e egy efféle nyugdíjrendszer vagy sem, sokkal inkább a kivitelezhetőséget illetően. Ha ugyanis komolyan vesszük a szándékot, amely szerint a mindenkori nyugdíjjárulékoknak kötelezően fedezniük kell a mindenkori nyugdíjakat, rögtön adódik a kérdés: a bevételül szolgáló járulékot akarja-e megemelni a kormány, vagy a kiadást jelentő nyugdíjkifizetéseket tervezi csökkenteni az egyensúly megteremtése érdekében? Előbbi megoldással az aktívan dolgozó szűk 4 millió embernek, utóbbival a már nyugdíjba vonult 3 millió állampolgárnak adna jókora pofont.

A borítékolható válasz értelmében viszont egyiket sem fogja megtenni Orbán Viktor, sőt, az elvileg még szóba jöhető nyugdíjkorhatár-emelés fájdalmas eszközével sem fog élni. Van ugyanis egy olyan megoldás, amellyel látszólag rövid távon is egyensúlyba lehet hozni a nyugdíjkasszát, anélkül, hogy a szűk értelemben vett nyugdíjrendszer befizetőinek és haszonélvezőinek az érdekei sérüljenek.

A korhatár alatti rokkantnyugdíjasok érdekei viszont annál inkább sérülni fognak – a nyugdíjrendszer most következő átalakításának a célpontjába egyértelműen ők kerülnek. Orbán Viktor legutóbbi Facebook-sorai, amelyek szerint „a nyugdíjcélú befizetésekből nem költhetünk másra”, valójában annyit jelent, hogy a mai állami nyugdíjpilléren csüngő 350 ezer – nyugdíjkornál fiatalabb – rokkantnyugdíjas, továbbá az a még legalább 300 ezer ember, aki különböző szociális jogcímeken kap járadékot, a jövőben nem jut majd ellátáshoz a nyugdíjjárulékok terhére. Járadékukat nyilván nem lehet egyik napról a másikra felfüggeszteni – nem is ezt tervezi a kormány – a számukra fizetendő összegeket viszont ki lehet vonni a nyugdíjrendszerből és át lehet sorolni az adóból finanszírozott költségvetési tételek közé.

Ez a gondolat már évekkel korábban megjelent a Fidesz koncepciójában. A párt nyugdíjműhelyéből például 2007-ben kikerült egy javaslat, amely tételesen tartalmazta a rokkantellátás leválasztását, és azt szorgalmazta, hogy a rokkantnyugdíjakat ne járulékokból, hanem adóból finanszírozzák. Ettől persze még az alapvető probléma – a nagyszámú fiatal rokkantnyugdíjas állami eltartásának a terhe – nem szűnik meg, de a nyugdíj-biztosítási alap „megtisztul” és megkönnyebbül a nem kimondottam időskori nyugellátást jelentő – szociális – tételektől.

Az intézkedésnek persze akkor van igazán értelme, ha nem merül ki holmi átcímkézési, kommunikációs bűvésztrükkben, amelynek során végül ugyanannyi pénz áramlik ki, mint korábban. A nagy mutatvány az lenne, ha a még munkaképes korú „ál” rokkantnyugdíjasok egy részét sikerülne visszaterelni a munkaerőpiacra, vagyis tartósan növelni a foglalkoztatást, és előidézni egy olyan helyzetet, amelyben az eddiginél jóval kevesebben választják a leszázalékoltatást, mint menekülő utat.

De hasonlóan nagy mutatvány lenne az is, ha a kormány hozzá merne nyúlni például a bányászok vagy a fegyveres testületek tagjainak korengedményes nyugdíjához. Az efféle kiváltságok – bár lényegesen szűkebb kört érintenek a rokkantnyugdíjasokénál – megint csak milliárdokat vesznek ki a nyugdíjrendszerből. Nehezen indokolható módon.

A rulettasztaltól az összeomlásig

„Mi egy rossz döntés következtében rátévedtünk a bizonytalan útra, nyugdíj-megtakarításaink zsetonok lettek a kockázatos pénzügyi spekulációk rulettasztalán. A rendszer fenntartói dugig tömték költségek címén a zsebeiket a járulékbefizetők pénzéből – a nyugdíjrendszerünk viszont az összeomlás szélére került” – írta néhány nappal ezelőtt a Facebookon Orbán Viktor, utalva a magán-nyugdíjpénztári rendszer működésére és a mostani „újjáépítés” szükségességére.

Megállapítása abból a szempontból is érdekes, hogy a második nyugdíjpillér létjogosultságát egészen tavaly őszig nem kérdőjelezték meg a fideszes szakpolitikusok, korábban Varga Mihály volt pénzügyminiszter is többször érvelt a tőkefedezeti rendszer mellett.

Ami pedig az összeomlást illeti, a képlet nem olyan szimpla, mint ahogy a kormányfő most lefesti azt. A második nyugdíjpillért 1997-ben történetesen éppen azért hozták létre, hogy az állami nyugdíjrendszer hosszabb távú összeomlása elkerülhető legyen: hogy a magánpénztárak tehermentesítsék a társadalombiztosítást a nyugdíjkifizetések egy része alól.

Arról igen részletes hatástanulmányok készültek annak idején, hogy a vegyes finanszírozású rendszerre való átállás miként befolyásolja (rontja) átmenetileg a nyugdíjkassza egyenlegét, s milyen mértékben javítja 2013-tól kezdődően, amikor a pénztártagok tömegesebb nyugdíjba vonulása megkezdődik. A nyugdíjreform mostani visszafordítása kapcsán efféle hatástanulmányok nemigen láttak napvilágot. Pedig jó lenne látni, hogy mi lesz 20-30, netán 50 év múlva.

Remélhetőleg nem összeomlás.