Oszkó: Egykulcsos hitelkonverzió

A jelenlegi kormányzati periódusnak, illetve a Fidesz-kormányzásnak lassan védjegyévé válik, hogy fajsúlyos gazdaságpolitikai döntéseket -– mint korábban például az adórendszer átalakítása, az egykulcsos adó bevezetése vagy akár a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások államosítása -– részletesen kidolgozott koncepció és érdemi hatásvizsgálat nélkül, lényegében csak a politikai szempontokat követő ötletelés alapján hoz meg. Ennek következtében viszont akár az is előfordulhat, amit az egykulcsos adó kapcsán már megfigyelhettünk, hogy az érdemi hatások megismerése nélkül hozott döntés nemcsak gazdasági értelemben bizonyul eredménytelennek vagy akár károsnak is, hanem végső soron politikai következményei is kétségesek lesznek.

A bankrendszer nem független az ország sorsától

A pénteken bejelentett, kedvező árfolyamon biztosítani tervezett devizahitel-előtörlesztés, illetve forinthitelből történő devizahitel-kiváltás persze első látásra politikailag vitathatatlanul népszerűnek tűnik. A vesztese - az egykulcsos adóval szemben - még csak nem is a költségvetés, hanem az a bankrendszer, amellyel manapság meglehetősen kevesen mutatnak bármiféle együttérzést, nemcsak Magyarországon, hanem általában a világban sem. Csakhogy már a különadóztatás gazdasági következményei is megmutatták: a bankrendszer nem tekinthető az országtól és annak sorsától független, politikusok kedvére sarcolható pénzhalmaznak.

Épp ellenkezőleg, a bankrendszer a gazdaság szervezetrendszerébe integrált, a beruházásokat, a növekedést és a gazdasági felzárkózást, illetve általában az egész ország hitelességét és hitelképességét érdemben meghatározó pénzügyi infrastruktúra, s amikor bármely intézkedésnek ez a bankrendszer a kárvallottja, akkor az ország lényegében saját infrastruktúráját rongálja.

Amikor tehát felvetődött az ötlet, hogy a kormány minden eddigi megnyilatkozásával és ígéretével szemben úgy próbálná megúszni a devizahitelesek társadalmi méretűvé vált problémáinak kezelését, hogy annak teljes költségét és veszteségét a bankrendszerre hárítja, akkor gyorsan érdemes tisztázni annak mindenkire ható lehetséges következményeit. Nem kizárt ugyanis, hogy egy ilyen folyamatnak rövid távon is 1000 milliárdos nagyságrendű veszteség lehet az eredménye, melyet tehát teljes egészében a bankszektornak kellene elszenvednie.

Nehezen lenne elképzelhető, hogy ilyen mértékű veszteség ne viselné meg a hazai pénzügyi infrastruktúrát olyan mértékben, hogy az nemcsak saját hitelképességét és hitelminősítését, hanem az egész országét ne érintené. Egy ilyen folyamatnak szinte elkerülhetetlen következménye a bankrendszer leminősítése, az országkockázat és így a kamatfelárak jelentős megemelkedése. Márpedig ennek hatására akár oly mértékben is emelkedhetnek a forintkamatok, hogy a devizaadósságukat forintra konvertáló háztartások meglepve tapasztalhatják majd, amint törlesztőrészleteik újra meredek növekedésnek indulnak.

Ráadásul az országkockázat emelkedése és a kamatfelárak növekedése magát az államháztartást is jelentősen megterhelheti, akár az is előfordulhat, hogy hiába csökken a GDP-arányos államadósság, egy várható leminősítést követően egy alacsonyabb adósságállományra is magasabb vagy legalábbis arányaiban változatlan mértékű kamatszolgálatot kell majd teljesíteni. Nem beszélve arról, hogy 1000 milliárd forintnyi forráskivonás a bankrendszerből és ezáltal a gazdaságból a hitelezést és a beruházásokat a jelenlegi lefagyott állapotba hibernálhatja hosszú évekre.

Kockázat, hitelesség

Mindezek tükrében a kormány államadósság ellen vívott jelképes háborúja is céltalannak és hatástalannak bizonyulhat. Az eleve nyilvánvaló, hogy a Fidesz új keletű, korábbi politikájával tökéletesen ellentétes irányú harca az államadósság ellen leginkább politikai célokat szolgál, hiszen ezzel párhuzamosan az államadóssággal magyarázhat minden népszerűtlen, megszorító jellegű intézkedést, még akkor is, ha az sokkal inkább például a hibás adópolitika miatt felborult költségvetési pálya következménye.

Csakhogy az is világos, hogy az államadósságot eddig kizárólag a korábbi időszakból megörökölt tartalékokból sikerült csökkenteni, ideértve a jegybanki betétben tartott, sok milliárd eurónyi devizatartalékokat éppen úgy, mint az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyont. Miután viszont az adósságcsökkentés ilyenformán nem a kormány saját teljesítményének és az általa kialakított költségvetési pályának az eredménye, sőt az aktuális költségvetési politika a tartalékok felélése nélkül valójában az államadósság további növekedésével járna, kérdés, hogy egy ilyesfajta mesterséges adósságcsökkentést a külvilág és a pénzpiacok úgy tekintenek-e majd, mint ami érdemben csökkenti az országkockázatot és javítja a hitelességünket.

Ha viszont ráadásul ezzel párhuzamosan a kormány egyéb intézkedéseivel oly mértékben rongálja az ország pénzügyi infrastruktúráját, hogy az sokkal inkább az ország hitelrontásához vezet, akkor mindez valójában azzal az eredménnyel járhat, hogy úgy éltünk fel jelképes és mesterséges politikai szempontok szerint alakított adósságcsökkentésre az ország tartalékaiból több ezer milliárd forintot, hogy eközben adósságállományunk finanszírozási feltételei semmit nem javulnak, sőt lehet, hogy még tovább romlanak is. Ha tehát a kormány ilyen erős kényszert érez a pénzügyi tartalékok fokozott tempóban történő felélésére, jogosan merül fel a kérdés, hogy annak legalább egy részét vajon nem a devizahitelesek problémáinak megoldására kellene fordítani, fedezetet biztosítva akár legalább csak részben is egy árfolyam-konverzió veszteségeire, mellyel vélhetően lényegesen nagyobb arányban csökkentené az ország kiszolgáltatottságát, mint a jelenlegi, politikai szempontok szerint alakított adósságcsökkentési kampánnyal és a pénzügyi infrastruktúra ezzel egyidejű károsításával.

Csapda

Ráadásul, miután pénzügyi és gazdaságpolitikai kérdésekben a Fidesz láthatóan kínosan kerüli a hatásszámításokat és a várható következmények részletes értékelését, ehelyett rendre látszólagos, populista szempontokat követő zsigeri döntést hoz, valójában a javasolt struktúrájú devizahitel-konverzióval is az egykulcsos adóhoz hasonló politikai csapdába sétál. Az állami beavatkozás és támogatás nélkül, kizárólag a bankszektorra terhelt hitelkonverzióval ugyanis nyilvánvalóan azok fognak tudni élni, akik vagy hozzáférnek az előtörlesztéshez szükséges megtakarításokhoz, vagy eleve rendelkeznek olyan jövedelemmel és vagyonnal, ami hitelképessé teszi őket ahhoz, hogy forinthitelhez jussanak a devizatartozásuk rendezéséhez. Azaz a tervezett szabályozás eredményeként azok jutnak a bankszektor kárára jelentős vagyontöbblethez, akiknek már amúgy is volt.

Eközben a nagyarányú forintkonverzió hatására még akkor is elkerülhetetlennek látszik a forintgyengülés, ha a az ország pénzügyi infrastruktúrájának várható veszteségeit és leminősítését figyelmen kívül hagyjuk, hiszen a piacon megjelenő forintkínálat és devizakereslet szükségszerűen a gyengülés irányába taszítja a hazai valutát. Így viszont éppen azok a devizaadósok, akik romló jövedelemviszonyuk mellett törlesztési nehézségekkel küzdenek, s így hitelképességük is kétséges, nem fognak tudni élni a konverzió lehetőségével, s a gyengülő forintárfolyam mellett szenvedik majd el, hogy devizahitel-tartozásuk egyre csak tovább hízik. Ugyanazt a forgatókönyvet látjuk tehát lezajlani, mint amit az egykulcsos adó kapcsán figyelhettünk meg.

A kormány, illetve a frakció magabiztosan állítja, hogy populista szempontok szerint kialakított terveinek eredményeként mindenki jól jár majd, pusztán azért, mert ötleteinek nemcsak bejelentése, hanem megvalósítása előtt is elmulasztja hatásainak felmérését. S így majd csak később derülhet fény arra, hogy valójában az átgondolatlan ötletelés eredményeként jelentős károkat szenved az ország gazdasága, maga a költségvetés is, miközben mindebből a lakosság kedvezőbb jövedelemviszonyok közt élő rétege úgy jut jelentős vagyontöbblethez, hogy annak hatására a kiszolgáltatottabbak sorsa csak kilátástalanabbá válik.