A diggerdrájver, aki elhagyta Magyarországot
A Diggerdrájver című darab nagyon aktuális látlelet arról, hogy miért hagyják el ma az emberek Magyarországot. A főszereplő markolós, vagy hivatalosan nehézgépkezelő egyéni sorsán keresztül bepillanthatunk azoknak a százezreknek a motivációiba, akik az utóbbi évek során elhagyták az országot, és máshol keresnek munkát, teremtenek egzisztenciát, új életet maguknak.
A tavalyi hivatalos, KSH adatok 33 ezer emberről szólnak, amely Ózd vagy mondjuk Vác lakosságszámának felel meg. Az országot ideiglenesen vagy hosszabb távra elhagyók valódi száma ennél jóval magasabb lehet, hiszen sokan nem jelentik be ezt a lépést.
Az Örkény Színház tavaly tavasz óta (közel egy éve) adja a „majdnem egyszemélyes” monodrámát Epres Attila főszereplésével. (A darabban szerepet kap a család is – a feleség és a gyerek –, de csak néhány mondat erejéig. Inkább a jelenlétük az, ami miatt fontos „eszközök” a színpadon.) A darab Diggerdriver blogbejegyzései alapján készült, így nem meglepő, hogy az ő nézőpontján keresztül ismerjük meg a történetet, pillanatképekkel, érzésekkel, dilemmákkal, saját magának feltett kérdésekkel együtt, amely azonban az előadásban mégis egy kerek egészet alkot. A Diggerdrájver egy monológ, ahol a főhős csak mesél és mesél, anekdotázik egyszerre a külföldi életről és a hazai emlékekről, tapasztalásokról. A markolós itthon is megállta a helyét, a szakmájában a csúcsra jutott, imádja a munkáját, a szenvedélye, a legjobb gépeket bízták rá, a megélhetéshez ez azonban egyre kevesebb lett. Így 2011-ben Londonba vándorolt ki családjával.
A darab ismertetője így kezdődik: „A nyelvtudásom alig haladja meg az alapfokot. Nem szerencsét próbálni jöttem, hanem jövőt biztosítani a nyolcéves gyerekemnek, és tisztességes fizetést találni magamnak. Elvegetálhattam volna a hátralévő életemet a nyugdíjig, végül is biztos állásom volt. A szakmában elértem a csúcsra.
Aztán ahogy teltek az évek, egyre kevesebb jutott a bevásárlókosárba és egyre többet kellett fizetni érte, az országra meg valami olyan kilátástalanság és letargia telepedett, hogy szabályosan fojtogatott.”
A rendező, Bagossy László célja a darabbal az volt, ahogy korábban a Határátkelő blognak nyilatkozta, hogy ennek az embernek a sorsával szembesüljenek a nézők, a maga szépségével, humorával, gazdagságával és ellentmondásaival. A tanulságokat pedig mindenki vonja le a maga számára.
A darab annak ellenére, hogy monológ egyáltalán nem egyhangú, hanem szórakoztató, humoros, ugyanakkor elgondolkodtató is, hiszen feszegeti a beilleszkedés, a munkavállalás buktatóit és pozitív tapasztalatait, például a megbecsültségről, vagy a honvágy, az emlékek, a hazaszeretet stb. kérdését, mindazt, ami mindenkit, aki hosszabb távon külföldön telepszik le, érint. Ahogy azokat is, akiknek a családja akár közvetetten érintett az elvándorlásban.
Ahogy Epres Attila a Port.hu-nak korábban adott interjújában kifejtette a darab egyik komoly dilemmáját: „Annak a fájdalma, hogy ez miért Londonban jött össze, miért nem itthon? Hogy ezek a szakemberek, munkások, remek emberek már elvesztek Magyarország számára. Ö itthon, a szakmájában elért a csúcsra. A legjobbak közt volt, ezt az értéket elvitte magával. Nagyon jól tolerál és egyensúlyoz, egészséges személyiséggel rendelkezik, nem agitál, nem rémít el, nem sulykol, hanem kérdez. Elsősorban önmagával vitatkozik, de akarja, hogy mások is szóljanak hozzá ahhoz, amiről ír.”
Az Örkény Színház tavaly tavasz óta (közel egy éve) adja a „majdnem egyszemélyes” monodrámát Epres Attila főszereplésével. (A darabban szerepet kap a család is – a feleség és a gyerek –, de csak néhány mondat erejéig. Inkább a jelenlétük az, ami miatt fontos „eszközök” a színpadon.) A darab Diggerdriver blogbejegyzései alapján készült, így nem meglepő, hogy az ő nézőpontján keresztül ismerjük meg a történetet, pillanatképekkel, érzésekkel, dilemmákkal, saját magának feltett kérdésekkel együtt, amely azonban az előadásban mégis egy kerek egészet alkot. A Diggerdrájver egy monológ, ahol a főhős csak mesél és mesél, anekdotázik egyszerre a külföldi életről és a hazai emlékekről, tapasztalásokról. A markolós itthon is megállta a helyét, a szakmájában a csúcsra jutott, imádja a munkáját, a szenvedélye, a legjobb gépeket bízták rá, a megélhetéshez ez azonban egyre kevesebb lett. Így 2011-ben Londonba vándorolt ki családjával.
A darab ismertetője így kezdődik: „A nyelvtudásom alig haladja meg az alapfokot. Nem szerencsét próbálni jöttem, hanem jövőt biztosítani a nyolcéves gyerekemnek, és tisztességes fizetést találni magamnak. Elvegetálhattam volna a hátralévő életemet a nyugdíjig, végül is biztos állásom volt. A szakmában elértem a csúcsra.
Aztán ahogy teltek az évek, egyre kevesebb jutott a bevásárlókosárba és egyre többet kellett fizetni érte, az országra meg valami olyan kilátástalanság és letargia telepedett, hogy szabályosan fojtogatott.”
A rendező, Bagossy László célja a darabbal az volt, ahogy korábban a Határátkelő blognak nyilatkozta, hogy ennek az embernek a sorsával szembesüljenek a nézők, a maga szépségével, humorával, gazdagságával és ellentmondásaival. A tanulságokat pedig mindenki vonja le a maga számára. A darab annak ellenére, hogy monológ egyáltalán nem egyhangú, hanem szórakoztató, humoros, ugyanakkor elgondolkodtató is, hiszen feszegeti a beilleszkedés, a munkavállalás buktatóit és pozitív tapasztalatait, például a megbecsültségről, vagy a honvágy, az emlékek, a hazaszeretet stb. kérdését, mindazt, ami mindenkit, aki hosszabb távon külföldön telepszik le, érint. Ahogy azokat is, akiknek a családja akár közvetetten érintett az elvándorlásban.
Ahogy Epres Attila a Port.hu-nak korábban adott interjújában kifejtette a darab egyik komoly dilemmáját: „Annak a fájdalma, hogy ez miért Londonban jött össze, miért nem itthon? Hogy ezek a szakemberek, munkások, remek emberek már elvesztek Magyarország számára. Ö itthon, a szakmájában elért a csúcsra. A legjobbak közt volt, ezt az értéket elvitte magával. Nagyon jól tolerál és egyensúlyoz, egészséges személyiséggel rendelkezik, nem agitál, nem rémít el, nem sulykol, hanem kérdez. Elsősorban önmagával vitatkozik, de akarja, hogy mások is szóljanak hozzá ahhoz, amiről ír.”
Mit kezdenek a munkaerőhiánnyal a cégek? Még több erőforrást tesznek a toborzásba? Vagy jobban figyelnek meglévő munkavállalóikra?
Aki válaszol: Sipőcz Iván