Ha minden így marad, a mai középiskolások fele nem jut be a felsőoktatásba

Mielőtt a szokásos szörnyülködésbe kezdenénk, hogy mennyire nem tudnak a magyarok idegen nyelveket, érdemes azon elgondolkodni, vajon a sokszázezer, külföldön dolgozó honfitársunk mitől képes mégis élni, kommunikálni a helyiekkel. „A nem-tudás relatív” - kezdte a bemutatkozóját Rozgonyi Zoltán, a Nyelvtudásért Egyesület elnöke a „Mi a baj az iskolai nyelvoktatással”- címmel rendezett konferencia felvezetőjében.

Az iskolai tanmenet közelében sincs a kívánt B2-es szintnek

Sok oka van annak, hogy mindenféle nyelvi felmérés alapján miért kullogunk a többi nemzet mögött, de ezek inkább sejtések, és bizonyosság is csak a kizáró okok kapcsán mutatkozik meg. Az egyesület elnöke szerint biztos, hogy a nyelvtanárok módszertani képzetlensége nem oka a nyelvi hiányosságainknak, és nem igaz a „finnugor átok” sem. Ugyanabban a mai, szociális-gazdasági környezetben működnek nagyon jó iskolai nyelvoktató műhelyek, de a középiskolák több mint fele csapnivaló tudást ad a diáknak.

Ami miatt a nyelvtudás elégtelenségét nem elég általában vizsgálgatni, az a felsőoktatási felvételi eljárásról szóló kormányrendelet 2014-es módosítása következtében létrejövő, új helyzet. A mostani kilencedikes diákok közül csak az felvételizhet, aki rendelkezik B2-es nyelvvizsgával, vagy emelt szintű nyelvi érettségivel.

Rozgonyi Zoltán szerint sokan bírálják ezt, mivel a tanmenet a „közelében sincs” ennek az elvárásnak, és a most felvételizők közel fele eleve elesne a továbbtanulástól.

Kezd elfogadhatatlanná válni a diplomamentő program kapcsán megmutatkozó tömeg mérete. Ők azok, akiknek még B1-es, alapfokú nyelvtudásuk sincsen. Az egyetemek nem készek e tömeg nyelvtudását tovább javítani így évente 6-8 ezer fővel duzzad azoknak a létszáma, akik nyelvvizsga hiányában diploma nélkül maradnak.

A diák hobbiként szeretne nyelvet tanulni

Vajon melyek lehetnek a legfontosabb tényezők a nyelvtanulás sikerességében? Ezt a kérdést boncolgatta az egyesület, mikor majd kétezer tanulót, és 1100 tanárt megkérdezett egy online kutatás keretében. Az eredményeket ismertetve, Kuti Zsuzsa, nyelvoktatási szakértő elmondta, hogy a diákok és tanárok sok dologban hasonló véleményen vannak, de majdnem ugyanennyi tényező tekintetében eltérnek álláspontjaik. Például a válaszadók közel 60 százaléka mindkét oldalon a megfelelő felsőoktatási bemeneti követelménynek tekinti a B2-es nyelvi szintet. De, például a nyelvtanulásnak a tanórán kívüli elhelyezését a tanárok az iskolába, míg a diákok a szabadidőnek az iskolán kívüli eltöltésének részeként (chatelve, filmet célnyelven nézve) képzelik el. A diákok szerint ők úgy tudnak a legjobb hatásfokkal tanulni, ha hobbiként, szinte észrevétlenül tehetik ezt meg.

Az iskolai nyelvoktatást a tanárok nívócsoportos bontásban, míg a tanulók inkább célnyelven folyó oktatási formaként szeretnék megkapni.

Az EU-s országhoz képest sok nyelvi órája van a magyar diáknak

A Nemzeti Alaptanterv (NAT) szerint az általános iskola 4. osztályától kötelező egy idegen nyelv oktatása. Hivatalosan szabad nyelvválasztás van, de csak az angol, a német, a francia, és a kínai nyelvek azok, amelyek közül választhat a szülő – így kezdte a jelenlegi iskolai nyelvoktatási helyzetről tartott előadását Öveges Enikő oktatási szakértő. Az új NAT elfogadása óta az első idegen nyelvet heti 2-3 órában oktatják, ám az alacsonyabb óraszám jóval magasabb követelményszinttel párosul.

Öveges Enikő készített egy összesített idegennyelvóra-részvételi számot. Az volt ezzel a célja, hogy látványosan alátámassza azt az érvelését, miszerint nem a mennyiségen múlik a hazai kudarc. E szerint, ha negyedik osztályban kezd a diák és érettségiig tanul a NAT szerinti óraszámban, akkor az első idegen nyelvből 936 órát, a második idegen nyelvből 432 órát kap.

Ez Lengyelországban 537 óra, Romániában 437 óra, Luxemburgban 1893 óra. Egy európai tesztelési szövetség, az ALTE ajánlása szerint a B2-es nyelvvizsgához 500-600 órát, a C1-es, felsőfokú szinthez 700-800 órát kell kapni.

A közoktatásban történő nyelvoktatásról Öveges Enikő általában elmondta még, hogy bár minden iskolás egy nyelvet, a gimnazisták, és a szakközépiskolások-, ha adott rá a lehetőség – akkor kettőt tanulnak, mégis az önbevallós kutatásban, ahol EU-s állampolgárokat kérdeztek arról, beszél-e nyelveket, hazánk az utolsó helyen kullog, ahol 65 százaléknyi válaszadó semmilyen nyelven nem tudónak vallja magát. Ez azonban valószínűleg inkább önbizalom-hiányt mutat, mintsem tényleges nyelvi némaságot.

Magas óraszámban, kis hatékonysággal folyik az oktatás

„Átfolyik a gyerekeken a nyelv. Nem ülepszik le, nem válik sajátjukká” - kezdte Dóczi Brigitta az előadását, amelyben a nyelvtanuló diákok akadályairól beszélt. Sok oka van ennek. Egyrészt, ma még nyelvvizsga-központúsággal oktatják ezt is, ami sokszor nem az igazi, élő nyelvet jelenti. Másrészt folyamatos újrakezdés van, főleg iskolatípus-váltáskor, ami unalmassá teszi a tanulást. Ami pedig az egyik legnagyobb akadály, hogy már nincs is önbizalmuk a tanulóknak. Már el sem hiszik azt, hogy sikerülhet megtanulni akár B2-es szintig egy idegen nyelvet.

Azért hogy ezek az akadályok leküzdhetők legyenek, egyrészt a valódi életben, hétköznapi beszédhelyzetekben használható nyelvtudást kellene oktatni, amelyben az idegen nyelv ne csak egy tantárgy legyen, hanem tartalom-alapú oktatásként jelenjen meg úgy, ahogy a kéttannyelvű iskolák gyakorlatában ez megjelenik.

A tanulók közötti egyéni különbségeket mindenképpen figyelembe kellene venni már a csoportok szervezésekor is. A motiválás, a tanulói autonómia értékként kellene, hogy megjelenjen. Ezt a tanárnak fejlesztenie kell, és építeni kell rá.

Modern eszközökkel, az újfajta együttműködést fejlesztő módszerekkel, tartalommal támogató környezetet kell kialakítani. Ennek része a cserekapcsolatoktól a feliratos filmek nézése, a chatelés, a külföldiekkel való online játék támogatása is.

Pedagógiai kultúraváltásra van szükség, nemcsak a nyelvoktatásban

„Arra a kérdésre, hogy mit is kell egy tanárnak tanítania, egyszerű a válasz, ami a tantervben szerepel”- kezdte ezzel a nem annyira egyértelmű felvetéssel az előadását Einhorn Ágnes. A nyelvtanár ugyanis komoly ellentmondásokat él át, amikor a tanítási célját megfogalmazza.

Egyrészt el kell döntenie, hogyan viszonyuljon a társadalmi, gazdasági változásokhoz. Előmozdítója legyen, vagy inkább lassú követője ennek a folyamatnak? Ami azonban mindkét esetben szükséges, az az „ezek a fiatalok”-kezdetű felvetéssel párosuló hibáztató attitűdöt fejlesztési iránynak kell felváltania.

Fontos dilemmája az oktatóknak az is, hogy a változásokra reflektáló pedagógiai célok esetén milyen mértékben engedi a tanár az állandó szerepváltás helyét a tanításában, és milyen mértékben meri elhagyni az addigi rutinokat, illetve mennyire képes a reverzibilitást a tanári működésének a részévé tenni.

Fontos abban is döntenie a tanárnak, hogy a munkaerő-piaci elvárások tekintetében mihez alkalmazkodik? A jelenlegihez, az átlagosan elvárthoz, vagy inkább megpróbálja felmérni, hogy milyen szükségletei vannak annak a célcsoportnak, akikkel az iskola dolgozik, és az ő igényeire reflektál?

Illetve abban is állást kellene foglalni, hogy a nyelvtanítás egy interkulturális környezetben való eligazodáshoz, vagy inkább a pragmatikus megközelítés alapján, a munka világába való becsatlakozásban segítsen. Egy kutatást is említett az előadó, amely szerint – bár a közfelfogás szerint a praktikus szemlélet miatt van szükség a nyelvismeretre - mégis, a nyelvet utazáshoz, a másokkal való szabadidős kommunikációhoz használjuk leginkább. Tehát a teljesebb élet megéléséhez, ami az interkulturális diszciplínához visz közelebb.

Ami a legnehezebb a mai tanári működésben, Einhorn Ágnes szerint, hogy azok az elvárások, amelyeket modern módszereknek nevezünk, a kooperatív technika, a tanulói autonómia megadása, a tanulói aktivitás magas szinten tartása, mind pedagógiai kulturális elemek. Ahhoz, hogy egy nyelvtanár változtatni tudjon, ahhoz az egész iskolának kellene megváltoznia, és a tanár, az ismeret-központúságú megközelítésről a tanuló-, kompetencia-alapú megvalósulásra kellene átváltani.

„A tanárnak úgy kellene tanítania a diákot, ahogyan őt nem tanították” - foglalta össze a szakember az elvárást. Ez pedig nemcsak módszertani probléma, hanem egy komplex megközelítés.