Mi leszel, ha nagy leszel? - miért céltalanok a mai fiatalok és mit tehetünk ellene?

Nem a közösségi média, hanem a céltalanság okozza a gyerekeink depresszióját. A közösségi média "csak" elnyomja azt a belső hangot, amely megmondja a gyerekeknek, hogy kinek kellene lenniük – fejti ki esszéjében Daniel Miessler, amerikai információbiztonsági szakember és író.

A közösségi média 2012 körül indult be, ekkortól datálható a fiatalabb generációk mentális egészségének mélybe zuhanása is. Senki sem tudja egyértelműen megfogalmazni, hogy miért történik ez, ahogy azt sem, hogy miért érint egyes gyerekeket intenzívebben, mint másokat. Daniel Miessler szerint nem a közösségi média okozza a depressziót. A közösségi média okozza a céltalanságot, és a céltalanság okozza a depressziót.

Mint írja, a leggyakoribb narratíva, amit a közösségi média negatív hatásáról hallunk, az összehasonlítás. Gyerekeink gyönyörű, híres és boldog emberek képeit látják nap mint nap, óráról órára, ezt összehasonlítják a saját életükkel és beindul egy negatív spirál. Persze ez a közeg még csak gyújtóst vagy gyufát jelent a lelküknek, a tüzet nem ez okozza, hanem a céltalanság. Akinek nincsenek céljai, nem tudja eldönteni, hogy melyik életmódot kell követni, és melyiket kell elvetni.

A probléma az, hogy a közösségi média több, egymásnak ellentmondó üzenetet küld arról, hogy milyennek kellene lennie egy fiatalnak: szépnek, magasnak, youtubernek, modellnek, influencernek, énekesnek, vonzónak, népszerűnek. A gyerekeknek és a tiniknek úgy kellene kialakítaniuk az életük irányát, kitalálni, hogy hová tartanak, és mivel akarnak foglalkozni, hogy a belső hangjukat intenzíven elnyomják a közösségi média kitartó és meggyőző üzenetei.

Az érme másik oldala, ami ront a helyzeten, hogy a szülők ezzel egyidejűleg kevesebb saját jelzést küldenek arról, hogy milyennek kellene lennie a gyereknek. Évtizedekkel ezelőtt a szülők nagyobb hatást gyakoroltak a gyerekekre. Voltak megkérdőjelezhetetlen alapok: volt valaki, aki hisz Istenben, aki szereti a hazáját, akinek van szakmája vagy képzettsége, akinek van munkája a szakmájában vagy szakterületén, akinek családja és karrierje van.

Más szóval, a legtöbb ember már gyermekkorától kezdve tudta, hogy ki ő és mi a célja. Például, hogy hazafias és istenfélő villanyszerelő, vagy háziasszony, vagy tanár legyen. Vagy bármi más. Ez szuper egyszerűnek, szuper egyértelműnek tűnt. Ugyanakkor kevés és viszonylag csendes volt a hamis céljelzés. Nem volt közösségi média - vagy általában a média -, amely naponta több ezer alternatívát mutatott a fiataloknak.

Ma a szülők sokkal kevesebb célt adnak, miközben a közösségi média milliónyi különböző irányba húzza a gyerekeket. És az eredmény az, hogy elveszettek. Nem tudják, hogy kik ők, kiknek kellene lenniük, vagy egyáltalán, mi céljuk a világban.

A szülők és az iskolai közeg bátorításként gyakran sugallja azt a gyerekek felé, hogy "az lehetsz, ami csak akarsz". Ez egy pozitív gondolat, de önmagában nem adja meg nekik azt az irányt, amire szükségük lenne. Sőt, talán még ront is a helyzeten, mert azt sugallja, hogy erre maguktól kellene rájönni.

Ha abból indulunk ki, hogy a legnagyobb probléma a közösségi média generálta hamis cél, melyet el kellene érni, akkor pár tézis mindjárt érthetővé válik. Például:

• a vallás azért jelent segítséget sokaknak, mert erős identitást és irányt ad az embereknek.
• a gyerekek boldogabbak voltak a múltban, mert a szülők erősebb példaképet jelentettek.
• azért küzdenek sokan függőséggel, és azért nem tudnak egyetlen drogot sem megkóstolni anélkül, hogy ne veszítenék el a kontrollt, mert a függőség a cél hiányának tekinthető, ami vonzóvá teszi a drogokat és a menekülést.
• megmagyarázza ez azt is, hogy egyes emberek miért tűnnek immunisnak a közösségi média negatív hatásaira. Például általánosságban elmondható, hogy a bevándorló családok gyerekei erősebb immunitással rendelkeznek. A bevándorló családok két dolgot tesznek egyszerre: sok irányt és célt adnak, miközben korlátozzák a gyerekeik külső hatásoknak való kitettségét.

A hangsúly minden esetben a célon van. A gyerekek ellenállnak a közösségi médiának, ha egy erősebb célban hisznek. Ez az, ami számít. Hogy legyen egy célunk, ami erősebb, mint az összes hamis jel, ami nap mint nap folyamatosan bombáz minket. A jelek, amelyek azt mondják nekünk, hogy milyennek kellene lennünk (gazdagnak, csinosnak, híresnek), mit hogyan kellen csinálnunk, mennyi mindenünk nincs, ami a másik embernek van. Ezek mind olyan jelek, amelyek a gyerekeket többféle irányba húzzák. Elhomályosítják és csökkentik a belső hangjukat, vagy megakadályozzák, hogy egyáltalán kifejlesszenek egyet.

Az eredmény pedig pusztító. A gyerekek úgy érzik, hogy körülöttük mindenki mindent tud - kivéve őket. És az elszigeteltség érzése az, ami elviselhetetlenné teszi az életet.

A megoldás egyszerű, de nem könnyű. Biztosítanunk kell, hogy a gyerekeinknek legyen egy olyan célja, ami erősebb, mint a külső jelek, amiket kapnak. Ezt kétféleképpen tehetjük meg:

• azonosítsuk és nagyítsuk fel az elsődleges célokat
• csökkentsük a hamis céljelzéseknek való kitettségüket

Fontosak az arányok: meg kell róla győződni, hogy az elsődleges célok sokkal erősebbek és következetesebbek a gyermekünk számára, mint a zaj.

A lényeg, hogy segítenünk kell nekik megtalálni és rögzíteni egy irányt. Kevés dolog tesz erősebbé, mint az, hogy tudod, ki vagy és miről szólsz. Tehát egy távoli öncél megteremtéséről van szó. Például: anyuka és orvos leszek, és segíteni fogok az embereken azzal, hogy könyveket írok és youtube csatornát indítok. Vagy apa leszek és a bolygó fáinak helyreállítója. Fizikus leszek, mint az anyám és a nagybátyám. Egy biztos: valami leszek! Valami távoli, valami nagyszerű. Ez a valami az identitásukat jelentheti, hogy immunizálják magukat a szeméttel szemben, ami nap mint nap az elméjüket támadja.

Ez nyilvánvalóan nem könnyű hiszen minden gyerek és helyzet más és más és valószínűleg vele együtt a cél is változni fog. Ami számít, az az, hogy legyenek erős, legitim, és kézzelfogható kapaszkodók, melyeket ezekben a kaotikus években megragadhatnak.

Összefoglalva: nem a közösségi média okozza tehát a depressziót a gyerekeink generációjában, hanem a cél hiánya. A közösségi média azért tűnik bűnösnek, mert elsősorban hamis célokat, hamis identitásokat küld, és több irányba húzza a gyerekeket. Ez azt jelenti, hogy nem tudják táplálni a még csendes belső hangjukat, így végül irány és cél nélkül – azaz identitás nélkül – maradnak. Ezután (tévesen) azt látják, hogy mindenki kitalálta az életét - kivéve őket -, és elkezdik megkérdőjelezni, hogy miért vannak egyáltalán itt. A felnőttek elsődleges célja legyen az, hogy segítsenek a gyerekeiknek rájönni, hogy kik ők és mit szeretnének csinálni, és melyek azok az alapok, melyekhez ragaszkodjanak, hogy ne tévedjenek el.

fotó: freepik