Újratervezett felnőttképzés: kevesebb jelenléti ív, több valódi eredmény

A képzők jelentős része ma nem kevesebb szabályt szeretne, hanem okosabb szabályokat. Szabályozatlan piac helyett olyan rendszert, ahol a jogalkotó, a hatóság, a támogató, a képző és a résztvevő ugyanabba az irányba néz: a képzés valódi eredményére.

Ez a cikk egy szakmai gondolatkísérlet. Arra keresi a választ, hogy ha makro- vagy mikroszinten változtathatnánk a felnőttképzés rendszerén, akkor milyen irányok szolgálnák jobban a képzőket, a résztvevőket, a munkaerőpiacot és végső soron a jogalkotót is. Mit csinálnánk másképp, ha nem az lenne a cél, hogy minden dokumentum pontosan a megfelelő mappában legyen, hanem az, hogy a képzés után valaki tényleg többet tudjon, jobban dolgozzon, könnyebben helyezkedjen el, vagy bátrabban váltson pályát.

Persze az sem lenne baj, ha közben néhány jelenléti ív is végre nyugdíjba mehetne.

1. Makroszint: a felnőttképzés nem adminisztrációs melléküzemág, hanem munkaerőpiaci infrastruktúra

A felnőttképzés stratégiai jelentősége az elmúlt években látványosan nőtt. A technológiai változások, a digitalizáció, az automatizáció, a munkaerőhiány, az ágazati átrendeződések és a pályamódosítási kényszerek mind azt mutatják, hogy a tanulás nem zárulhat le az iskolarendszer végén.

Ennek ellenére a felnőttképzés sokszor még mindig úgy jelenik meg a szabályozásban, mint amit elsősorban ellenőrizni, dokumentálni és jelenteni kell, ami valahol érthető, hiszen közpénz, támogatás, mikrotanúsítvány és munkaerőpiaci hatások esetén szükség van garanciákra. A kérdés azonban az, hogy ezek a garanciák valóban a minőséget védik-e, vagy időnként inkább a papírok túlélőképességét.

A szakképzési hozzájárulás újragondolása

Az egyik legfontosabb makroszintű kérdés a munkaerőpiaci képzések finanszírozása. A korábbi szakképzési hozzájárulás logikája alkalmas volt arra, hogy a vállalkozások képzési szerepvállalását ösztönözze. Ennek újragondolása ma különösen időszerű lenne.

A vállalkozások jelentős része pontosan tudja, milyen tudásra lenne szüksége. Tudják, hol hiányzik digitális kompetencia, hol kellene vezetői készségfejlesztés, hol jelent gondot az alapkompetenciák hiánya, és hol lenne szükség célzott szakmai továbbképzésre. 

Egy újragondolt képzési finanszírozási modellnek minden eddiginél fontosabb lenne támogatnia a munkahelyi képzéseket, a rövid ciklusú fejlesztéseket, az átképzéseket, a továbbképzéseket és a vállalati igényekhez illeszkedő programokat. Nem feltétlenül nagy, nehézkes pályázati rendszerekben kell gondolkodni, hanem olyan megoldásokban, amelyeknél a munkáltató, a képző és a résztvevő érdeke nem válik szét, és a finanszírozási rendszer segíti őket abban, hogy gyorsan, rugalmasan és szabályosan reagáljanak.

A képzők oldaláról ez azt jelentené, hogy nemcsak akkor lehet életképes képzési szolgáltatást nyújtani, ha éppen van nyitott pályázat, hanem akkor is, ha a gazdaság szereplőinek valós, mérhető és gyors képzési igénye van.

A szakmák oktatásának megnyitása a felnőttképzés teljes területén

A munkaerőpiac nem mindig várja meg, amíg egy képzési struktúra kényelmesen alkalmazkodik hozzá. Új munkakörök jelennek meg, régi szakmák alakulnak át, egyes ágazatokban pedig már nem az a kérdés, hogy van-e elég szakképzett ember, hanem az, hogy van-e egyáltalán ember, akit gyorsan és jól fel lehet készíteni.

Ezért lenne érdemes újragondolni a szakmák oktatásának megnyitását a felnőttképzés teljes területén. Nem arról van szó, hogy mindenki mindent oktathasson kontroll nélkül, hanem éppen ellenkezőleg: arról, hogy a szabályozás ne zárjon ki indokolatlanul olyan képzőket, amelyek szakmai, minőségirányítási és munkaerőpiaci szempontból alkalmasak lennének képzések megvalósítására.

A nyitás nem lazítást jelentene, hanem kapacitásbővítést. Azt, hogy a felnőttképzési piac minősített, ellenőrizhető és átlátható szereplői nagyobb szerepet vállalhassanak a szakmai oktatásban is. Ez különösen fontos lenne azokban az ágazatokban, ahol gyors reagálásra van szükség, vagy ahol a hagyományos intézményi struktúra önmagában nem képes kielégíteni a képzési igényeket.

Jelenlét helyett eredményesség

A jelenléti adminisztráció a felnőttképzés egyik legszentebb tehene. Mindenki ismeri, mindenki használja, mindenki őrzi, és időnként mindenki utálja, pedig a jelenlét önmagában nem bizonyít tudást.

Lehet valaki végig jelen egy képzésen úgy, hogy közben fejben egészen máshol jár, és lehet valaki kevesebb kontaktórával, de erős önálló tanulással, gyakorlással és mérhető teljesítménnyel sokkal eredményesebb. A felnőtt tanuló nem iskolás gyerek, akinek minden percét pedagógiai felügyelet alatt kell tartani. A felnőttképzésnek a felnőtt tanulási sajátosságokhoz kellene igazodnia, ezért indokolt lenne az eredményesség alapú képzési adminisztráció erősítése. Ha egy képzésnek van tervezett, képzési programban is megjelenő számonkérése, mérhető kimenete, gyakorlati teljesítménye vagy kompetenciamérése, akkor annak nagyobb jelentőséget kellene kapnia, mint annak, hogy a résztvevő hányszor írta alá ugyanazt a jelenléti ívet ugyanazzal a tollal.

Természetesen vannak olyan támogatott képzések, szakmai programok vagy jogszabályi előírások, ahol a jelenlét továbbra is indokolt és elvárható, de általános logikaként érdemes lenne elmozdulni a „bent volt-e?” kérdésétől a „megtanulta-e?” kérdése felé. Ez apró különbségnek tűnik, de valójában ez lenne a felnőttképzés egyik legnagyobb szemléletváltása.

A felügyeleti rendszer megújítása és egységesítése

A képzési és vizsgarendszer felügyeletének ma egyszerre kellene biztosítania jogszerűséget, minőséget, fogyasztóvédelmet, támogatási szabályosságot és szakmai hitelességet, ami szinte lehetetlen feladat és nem is sikerülhet, ha a különböző rendszerek különböző logikák szerint működnek, miközben ugyanazokat a képzőket, ugyanazokat a résztvevőket és sokszor ugyanazokat a képzési, vagy vizsgáztatási folyamatokat érintik.

A felügyeleti rendszer megújítása és egységesítése ezért nem pusztán adminisztratív kérdés, mert a képzők számára kiszámíthatóságot jelentene, a hatóság számára átláthatóbb ellenőrzési működést, a résztvevők számára pedig erősebb bizalmat.

Mindeközben persze ne felejtsük el, hogy az ideális felügyeleti rendszer nem csak hibát keres, hanem kockázatot értékel, rendszert vizsgál, fejlesztési irányt mutat és transzparens. Nem ugyanúgy kezel egy adminisztratív elírást, mint egy tudatos jogsértést. Nem automatikusan büntet, hanem különbséget tesz hiba, hiányosság, rendszerhiba és visszaélés között.

Mert valljuk be: nem ugyanaz, ha egy képző elír egy „í” betűt egy dokumentumban, vagy ha valójában meg sem tartja a képzést. Az egyik javítandó adminisztratív hiba, a másik bizalmi kérdés. A kettőt ugyanazzal a kalapáccsal kezelni olyan, mintha minden informatikai problémára az lenne a válasz, hogy „indítsuk újra a számítógépet”.

A minőségirányítási rendszer valódi működése, validálása

Ami pedig a legfontosabb, hogy egy ideális jogszabályi környezetben a minőségirányítási rendszer működésének eredményességét figyelembe veszik a képző működésének ellenőrzésénél, tehát például egy rögzített hibára adott javítási és cselekvési terv végrehajtása után maga a hiba nem lehet büntethető. Ha egy képző saját maga feltár egy hibát, dokumentálja, helyesbíti, megelőző intézkedést vezet be, akkor azt a felügyeleti rendszernek értékelnie kellene. Ez a minőségirányítás lényege.

A minőségirányítási rendszer nem lehet díszlet. Nem lehet az a mappa, amit ellenőrzéskor előveszünk, lefújjuk róla a port, majd visszatesszük a polcra. A jó minőségirányítási rendszer élő működési logika: segíti a tervezést, a végrehajtást, az értékelést, a helyesbítést és a fejlesztést.

Nem csak azt kell nézni, hogy van-e szabályzat, hanem azt is, hogy a rendszer ténylegesen működik-e. Képes-e feltárni és helyesbíteni a hibákat? Képes-e kezelni a résztvevői visszajelzéseket? Képes-e fejleszteni a képzési programokat? Képes-e bizonyítani, hogy a képző tanul a saját működéséből?

Emellett érdemes lenne lehetővé tenni más tanúsított irányítási rendszerek integrálását is. Sok képző rendelkezhet olyan minőségirányítási, információbiztonsági vagy egyéb tanúsított rendszerrel, amelynek elemei jól illeszthetők lennének a felnőttképzési működéshez. Nem életszerű, hogy ugyanazt a szervezeti logikát több különböző rendszerben, párhuzamosan, eltérő fogalmakkal és eltérő dokumentumokkal kell fenntartani.

A minőségirányítás akkor hasznos, ha segíti a működést és a működtetésének eredményei értékként jelennek meg. Ha csak adminisztratív párhuzamosságot okoz, akkor nem minőségirányítás, hanem minőségirányításnak öltözött papírsúly.

Mikrotanúsítvány a nem formális tudásra is

A felnőttképzés egyik nagy lehetősége a mikrotanúsítványok rendszerének fejlesztése. A munkaerőpiac sokszor nem teljes képzettségeket keres, hanem konkrét kompetenciákat. Egy adott szoftver használatát, egy munkafolyamat ismeretét, egy vezetői készséget, egy digitális eszköz kezelését vagy egy szakmai részterületben való jártasságot.

A mikrotanúsítvány alkalmas lehet arra, hogy kisebb tanulási egységeket, rövidebb fejlesztéseket és konkrét kompetenciákat is láthatóvá tegyen. Különösen fontos lenne, hogy ne csak formális képzésekhez, hanem nem formális tanulási utakhoz is kapcsolódhasson.

A felnőttek ugyanis nem csak tanteremben tanulnak. Tanulnak munka közben, projektekben, mentorálás során, online kurzusokon, belső vállalati programokban, szakmai közösségekben és gyakorlati helyzetekben. A szabályozásnak ezt a tudást is el kellene ismernie, ha az mérhető, igazolható és megfelelő minőségbiztosítás mellett történik.

A mikrotanúsítvány nem csodaszer, de jó eszköz lehet. Segíthet abban, hogy a tanulás ne csak akkor legyen látható, ha hosszú képzés, nagy dokumentáció és ünnepélyes tanúsítványosztás kapcsolódik hozzá. Néha egy kisebb, pontosan meghatározott kompetencia is többet ér a munkaerőpiacon, mint egy szakképzési tankönyv fejezete, amelyről senki sem tudja pontosan, mit takar.

Cikkünk több oldalas! Lapozzon!
1. oldal - Újratervezett felnőttképzés: kevesebb jelenléti ív, több valódi eredmény
2. oldal - 2. Mikroszint: a felnőttképzési törvény finomhangolása
3. oldal - 3. Mit nyerne ezzel a képző?