Ütsz vagy futsz veszély esetén?

A „harcolj vagy menekülj” vészreakció egy fiziológiai reakció, ami egy vélt vagy valós veszély, támadás vagy a túlélést fenyegető helyzetben jön létre. Ennek első leírását Walter Bradford Cannon adta. Elmélete szerint a fenyegetésre az állatok szimpatikus idegrendszerük általános aktivizálásával reagálnak, így késztetve az állatot menekülésre vagy harcra. Emellett az élettani reakció mellett az állatok sok más tanult viselkedés segítségével döntik el, hogy egy adott helyzetben közeledjenek-e vagy távolodjanak a veszélytől. De mit csinálunk mi, emberek, és mi lehet a legadaptívabb mindennapi viselkedés az elmúlt évek kiszámíthatatlan történéseire? A rövid válasz erre az, hogy mindegy, mit csinálunk, a lényeg, hogy a fejünkben rend és csend legyen. 

Több mint két éve fogalmunk sincsen, mi mozgatja körülöttünk a szálakat, és teljesen mindegy, miben hiszünk (istenek, angyalok, anyag vagy biológia), továbbra sem tudja pontosan megmondani senki, még a brókerek és a papok sem, hogy mi fog történni a jövő héten.

Ha menekülünk… 
Mire figyeljünk mégis, hogy magasan tudjuk tartani az energiánkat és stabilak maradjunk?
Ha a menekülést választjuk, akkor olyan dolgokkal foglalkozunk, melyek élményt adnak, és semmi közük a feszültségkeltő szituációhoz. Például az alkohol, (1,5-szeresével több alkohol fogyott Magyarországon karantén idején), sütés-főzés, utazás vagy a veszély elbagatellizálása. Szélsőséges menekülésnél az ember szenvedélybeteg lesz, és függővé válik a stresszcsökkentő tevékenységétől. A menekülő a jelenlegi stresszkeltő háborús helyzetben nem olvas újságot, nem néz híreket, a Covidról pedig azt gondolja, hogy nem veszélyesebb, mint egy gyenge influenza.

Ezzel szemben, ha támadunk…
Támadó üzemmódban információkat gyűjtünk, segítünk a menekülteknek, és bárkivel összeveszünk, ha kell, aki másképp gondolkozik, mint mi. A harcos közel megy a veszélyhez, proaktív, és már most megvan a terve arra, hogy mit csinál, ha ideér a háború. Covid idején bevásárolt tartós élelmiszerekből, és mindent fertőtlenített, ami a lakásba került.

Az egyik csoport menekül, és távol tartja magát mindentől, ami a stresszkeltő helyzettel kapcsolatos, a másik csapat minden eszközzel a veszélyhez közelít fejben vagy testileg. Mindkét megküzdési stratégia jó, amíg nem válik szenvedélyé, mert csökkenti a feszültséget és egyensúlyban tart. De ami most a világban körülöttünk zajlik, azzal hiába küzdünk, nem befolyásolhatjuk, csak túlélhetjük.

Két éve küzdünk

Két éve élünk mentálisan agresszív környezetben, és kell elhárítanunk a váratlan és ijesztő híreket, amikre nincsen kézzelfogható és használható válaszunk. Persze ha jobban megnézzük, korábban is volt mellettünk háború, és volt gazdasági válság, de talán nem éreztük ennyire a bőrünkön a hatását.

Vagy nem ennyien. Nincs kézzelfogható válaszunk arra, mi lesz, ha erősebb mutáns jön, vagy ha minket is elér a háború. Menekülünk és támadunk, de a stresszt igazi válaszok nélkül nem tudjuk ezekkel a viselkedésmódokat teljesen megszüntetni, a stresszhormonok dolgoznak. 

Kisgyerekkorban találkozunk először a halállal, gyakran meséken keresztül, amik az első ráhangolásaink a halálfélelem kezelésére. Aztán jön a kamaszkor, amikor a gyerekek már több összefüggést látnak, és először találkoznak azzal, hogy a szüleiknek igenis sok mindenre nincs válaszuk. Ez is rettentő ijesztő lehet. Ha ők nem tudják, akkor a világ nem is biztonságos.
Hol a világegyetem vége? Mi van a halál után? Ki néz ki a szemeink mögül?
Fiatal felnőtt korunkra megkapjuk az első nagyobb pofonokat, és megint szembesülünk vele, hogy a világ veszélyes. 
 
Majdnem belehalunk az első igazi szerelembe, vagy kiderül, hogy nem mindenki gondolja úgy, hogy mi vagyunk a világ legokosabb, legügyesebb emberei, nem vesznek fel a vágyott egyetemre, majd később nem választ ki a cég, amit kinéztünk.

Ez mind-mind egy kisebb halál, amikor elveszítünk valamit magunkból vagy valakit az életünkből.
Mire középkorúak leszünk, egyre kézzelfoghatóbbá válik az elmúlás, és elkezdjük ténylegesen elveszíteni a hozzánk közel álló személyeket, nagyszülőket, szülőket, tanárokat, aztán jönnek a barátok, és végül megöregszünk és meghalunk mi magunk is. Szóval születésünktől kezdve trenírozva vagyunk a halálfélelemre.

Hogyan csináljuk, hogy ne betegedjünk bele a folyamatos stresszelésbe? Zen tudattal. A zen alaptevése és gyakorlata azt tanítja, hogy engedj el minden felesleges gondolatot, és legyél jelen.

Tóvári Zsuzsa

sportpszichológus, business coach, tréner

Hammel&Hochreiter Chief Relationship Officer