Álláskeresés főállásban - amikor életformává válik egy élethelyzet

Életem tizedik álláskeresése fél éve tart. Egy társadalmi játékban veszek részt, sok konvencióval, szűk játéktérrel. Figyelem: ez egy szubjektív írás utópisztikus felhanggal. Mert én ilyen vagyok: nagyrészt elfogadom a játékszabályokat, de nagyon jól esne fejlődést látni. A sok tapasztalat nyomán óvatos vagyok meg válogatós.

Budapestet és az agglomerációt kizárom. Megvolt, elég volt. Kell, hogy legyen még pár hely az országban, ahol a magamfajta megélhet. Bár a vízfejtől való távolmaradás megtizedeli az esélyeimet, kitartok, mert életminőséget keresek, nem csak munkát.

Fél év alatt 50 jelentkezést adtam be, minden ötödikből interjú lett. Azt mondják, ez nagyon jó arány. Én mégsem érzem sikertörténetnek. Ez az élethelyzet, a főállású álláskeresés, ideiglenes életformává vált. Egy játékban kell részt vennem: prezentálni erősségeimet, motivációmat, n 1-szer, mindeközben számomra fekete doboz, hogy mi történik a másik oldalon. Nem vagyok hiányszakma birtokában, ezért gyenge a tárgyalási pozícióm.

Mivel ki kell tűnni a tömegből, volt már olyan, hogy egy bemutatkozó weboldalt készítettem videóval, azt küldözgettem önéletrajz helyett. Nem jött be. Talán ha grafikus vagy webdizájner munkára jelentkezem. De az én játékterem jóval konvencionálisabb. Állítólag százszámra kapják a cégek az önéletrajzokat, mégis ez tűnik az egyetlen bemutatkozási módnak. Még ott is, ahol lazának, trendinek mutatják magukat. Állítólag 7 másodperc alatt futnak át egy önéletrajzot, vagy ennyi nanosecundum alatt a mesterséges intelligencia. Azokat a kulcsszavakat keresik, amiket megálmodtak a jelöltről.

Pár konzultáció után minden bizonnyal jó önéletrajzot alkottam, sok interjút sikerült nyélbe ütnöm. Az interjú a játék legfaramucibb része. 1-2 randiból kell kideríteni, mehetünk-e az oltár elé. Sokszor a barátokkal társasjátékozva eszembe jut, egy partiból többet megtudhatnánk egymásról a leendő főnökkel, mint hogy én elmeséljem, miért vagyok jó, hogyan oldom meg a problémákat, mire vagyok büszke, miben kell fejlődnöm.

A násztánc csúcspontja, amikor a bérigény szóba kerül. Bértárgyaláshoz még nem volt szerencsém sosem, vagyis olyasmihoz, amikor mindkét fél mond valamit, majd valahol középen megállnak. Csupán egy kikérdezés történik, beskatulyáznak az arcbőröm vastagsága alapján, amikor kimondom a számot. Ha azt mondom, csapatátlag, nem elég. Ha azt mondom, a Profession bériránytűből vagy a Hays riportból merítettem az adatot, mert reális számot szeretnék mondani, akkor azt mondják, magamtól is tudnom kell, mivel vagyok elégedett.
Volt olyan munkahelyem, ahol utólag mondta a főnök, hogy lúzer voltam, mert keveset kértem. 
Üdvözölném, ha a cégeknél transzparensek lennének a bérsávok, és a játék ezen részére nem lenne szükség.

Van nem kevés cég, akik nem adnak visszajelzést interjú után annak, aki nem kellett nekik. Pedig a munkaerőpiac is piac, ott is ügyelni kéne az imázsra. Akivel interjúznak, közelebbről megismeri a céget, mint aki a hirdetésüket látja, vagy a honlapjukat böngészi. Lehet, hogy pont az ügyfelüknél talál majd állást, és később egy tárgyalóasztalnál találkoznak. Vagy egy konferencián. “Á, üdvözlöm, mi már találkoztunk.” “Tényleg? Elnézést, nem pontosan emlékszem, segítene?” “Hogyne. Jártam maguknál interjún, ami után nemigen kaptam visszajelzést.”

Eljátszottam azzal a gondolattal is, hogy ha nem a cégek adnák fel a hirdetést, hanem az álláskeresők, akkor ők válogathatnának munkahelyek közül. A jelenlegi rendszerben viszont a cég asztalán alakul ki a választék. Az álláskereső nem tud magának ilyen lehetőséget teremteni, csak a szerencse hozhatja azt a szitut, hogy ha már ajánlatokra kerül sor, azok közel egyszerre érkezzenek, vagy előbb derüljön ki, hogy a preferált helyre nem veszik föl, ezért jó megoldás elfogadni a “második helyezett” ajánlatát. 

Egyszer kérnem kellett egy ajánlat megérkezése után több nap gondolkodási időt, hogy ezzel megadjam magamnak a választás lehetőségét. Pedig igencsak kiszolgáltatott helyzetben voltam: külföldön, kiürült zsebbel, sz*r idegekkel. Közben mentem egy másik interjúra egy jobb helyre, ahol meg azt kellett kérnem, légyszi holnapra döntsd el, kellek-e. 

A főiskolán megmondták, hogy mi munkaerőpiaci áru vagyunk. Biztosan másképp nézne ki ez az egész játék, ha keresettebb áru volnék, egy hiányszakma művelője. 
Nincs más lehetőségem, mint elfogadni, hogy ez a játék így jó, ahogy van, hiszen a cégek megtalálják az embereiket, az emberek a munkahelyeiket, a gazdaság kereke forog. És elvileg ez csak egy ideiglenes élethelyzet, amiben most vagyok.