Burnout szindróma - a kiégéshez vezető út
Sosem szerettem volna átélni ezt az érzést, mert úgy gondolom, ezt senki nem érdemli. Írni róla még inkább nem szerettem volna, így is már rengetegen megtették, a kérdés az, hogy ők is átélték-e már ezt, vagyis hitelesen írták
Sosem szerettem volna átélni ezt az érzést, mert úgy gondolom, ezt senki nem érdemli. Írni róla még inkább nem szerettem volna, így is már rengetegen megtették, a kérdés az, hogy ők is átélték-e már ezt, vagyis hitelesen írták-e le, mindazt, ami ilyenkor lezajlik az ember lelkében és agyában és nem utolsó sorban, a szívében.
Igen ott, mert ezek a becses szerveink küzdenek egymással egész álló nap és még éjjel is. Amennyiben a lélek testrésznek számít, mondjuk hogy igen.
Nézzük a szakorvosi véleményt:
A kiégés kialakulásában szerepet játszhat az elismerés hiánya, mely vonatkozik az anyagi jellegű juttatásokra, az alacsony jövedelemre, illetve az erkölcsi elismerés elmaradására. A túlságosan hosszú munkaidő, az extra igénybevétel melletti nagy felelősség is kockázati tényező.
Sok újdonságot én sem tudok elmondani ezzel kapcsolatban, azt azonban igen, hogy ez a tudatállapot egy másállapot. Valóban, az a helyzet, hogy az ember eltud jutni a munkájában arra a pontra, amikor már semmi kihívást, szakmai fejlődést, tapasztalatot nem nyújt a mindennapi rutin.
A teljesíthetetlen tervszámokat, gyakorlatilag kisujjból kirázza, bár teljesen feleslegesen, mert a jutalékot úgysem kapja meg érte.
Az ember nagyon nehezen enged el bizonyos dolgokat, ilyen például a szakmája, a tudása, a senior pozíciója, ami nekem azt is jelenti egyben, hogy az a valaki tényleg bődületesen ért a munkájához.
Nehéz ebből a "mindenki hozzám fordul segítségért, mert én mindenre tudom a választ" szerepkörből kilépni, és adott esetben megint újra kezdeni valahol juniorként, amikor te fordulsz mindenkihez segítségért.
Én az a típus vagyok, aki előbb megkeresi a megoldást, és csak utána kérdez. Csak hogy látszódjon rajtam az érdeklődés és az alázat.
Az az igazság, hogy számtalan olyan kollégám van, jelenlegi és régiek is, akik 10-20 éve űzik az ipart, és ennek ellenére van, aki nem csinálna mást. Csak a munka miatt nem. Azért viszont igen, mert ezek a "régi" szakemberek, egy jó szót sem kapnak azért, mert a megszokott profizmussal látják el a munkájukat.
Miért kellene dicsérni, kiemelni, visszajelzést adni a teljesítményéről, hiszen mindenki tudja, hogy ő azt TUDJA!
Jaaaaaaaa, hogy ez így megy.
Nem olyan rég, több vezető is azt mondta, hogy úgy kell tekinteni a kollégákra, mint a kisgyerekekre.
Először megrökönyödtem, hogy őőőő, hogy is mondtad?
De ahogy egyre többet gondolkodom, be kell látnom, hogy teljesen igaza van.
Szükség van a buksi simire.
Ennyi.
A dolgozó ember,- most nagyon meglepőt fogok írni- de, ő is egy EMBER!
Aki, ha nincs megbecsülve, nem kap visszajelzést a teljesítményéről, nem érdeklődik a vezetője a hogyléte felől, az egészsége felől, fizikálisan és mentálisan egyaránt, akkor ő el fog menni.
Nem kell itt hosszú beszélgetésekre gondolni, csak 1-1 mondat erejéig... Hogy vagy? Hogy van a család? Gyerekek jól vannak?
Nem fogjátok elhinni, de ahol most dolgozom, a főnököm nem tudja, hogy hogy hívják a gyerekeimet, hány évesek, azt is csak a nevemből sejti, hogy férjnél vagyok, de például azt nem tudhatja, hogy, nem válok-e éppen.
Szerencsére nem, de akár az is megtörténhetne.
Az vajon, hogyan hatna ki, a teljesítményemre?
Sokat olvasok mostanában arról, hogy lehet-e vezetőt fejleszteni.
Én mint tanuló COACH, sok okos embert megkérdeztem erről, hogy ne csak az én vaskalapos véleményemet hangoztassam.
De a válasz ugyanaz volt tőlük is mint az enyém.
NEM!
Parancsra, mert a főni azt mondja, nem fog engem innentől kezdve érdekelni, hogy mentálisan és fizikálisan is rendben legyen a beosztottam.
Idealizáció szakasza: túlzott lelkesedés, fokozott teljesítmény.
A realizmus fázisa: amikor a lelkesedés alábbhagy, az egyén tisztában van képességeivel, kompetenciájával, tevékenységének lehetőségeivel és korlátaival, valóságos képet alkot önmagáról és a munkájáról.
A stagnálás vagy kiábrándulás fázisa: amikor a munka már nem jelent örömet, a motivációk csökkennek, a szakember feladatait rutinszerűen végzi.
A frusztráció fázisa: A szakember ingerlékeny, feszült lesz, stressztűrése csökken.
Az apátia/fásultság fázisa és/vagy a pálya elhagyása, az illető már a magánéletben sem talál semmi örömet.
A kiégésnek több fokozata van, talán a legdurvább az utolsó.
Mikor már itthon sem találunk semmi pozitívat az életünkben.
Na én pont ide nem akarok eljutni.
Ma 2 x írtam meg és töröltem ki a felmondásomat.
Egy másik kollégám, nem követte a példámat.
Ő nem törölte ki.
Felmondott.
