Sokat segít a buddhizmus gyakorlása a szupervizori munkámban…
A mai világban fontos az aktív jelenlét a bizonytalanságban is.
Sokáig nem kapcsoltam össze tudatosan a buddhizmus gyakorlásának hatását a szakmai működésemre. Inkább csak azt vettem észre, hogy másképp vagyok jelen: lassabban, kevesebb megoldáskényszerrel, több elfogadással. Később értettem meg, hogy ez nem véletlen.
A buddhizmus számomra nem hitrendszer, hanem életfelfogás. Annak gyakorlása, hogy észre vegyem, mi történik – bennem és a másikban –, anélkül hogy rögtön meg akarnám változtatni az illetőt. Ez a szemlélet mélyen beépült a szupervizori munkámba is.
Szerintem nem kell azonnal „megoldani” mindent.
Szupervizorként könnyű belecsúszni abba a hibába, hogy mindenáron segíteni akarunk. Megoldani, irányt mutatni, „jobbra fordítani” a dolgokat. A buddhista gyakorlás viszont arra tanított meg, hogy a „szenvedés” nem attól csökken, hogy gyors válaszokat adunk, hanem attól, hogy megéljük mindazt, ami történik velünk.
Amikor egy szupervizált azt mondja, hogy fél, szégyelli magát, nem bírja elviselni többé az adott helyzetet, akkor a legfontosabb nem az, hogy mit kezdjünk vele, hanem hogy ott tudunk-e maradni vele, támogatni őt ebben a nehéz helyzetben.
A mai világban fontos az aktív jelenlét a bizonytalanságban is.
A buddhizmus egyik legnagyobb ajándéka számomra az volt, hogy megtanított együtt lenni a bizonytalansággal. Nem kell elkerülni vagy túlgondolni az adott helyzetet, hanem érzéseivel együtt szükséges megélni azt.
Ez szupervizorként kulcsfontosságú. Nem kell mindent tudni. Elég jelen lenni, figyelni, és hagyni, hogy a felismerések megszülessenek, ne pedig kierőszakoljuk őket a szupervizáltból.
Azt gondolom, hogy az érzelmek nem emberi hibák, hanem működésünk részei.
A buddhista szemlélet segített abban is, hogy az érzelmekre ne problémaként, hanem jelzésekként tekintsek. A düh, a félelem, a szégyen nem a rossz működés jelei, hanem igenis emberi reakciók. A szupervízióban felszabadítóan tud hatni az, amikor egy szupervizált érzi, hogy nem kell „jobban lennie”, hanem fontosabb, hogy őszintébben jelen legyen.
Nagyon fontos az együttérzés és az önegyüttérzés.
A buddhizmus megtanított az együttérzésre, nem csak másokkal, hanem önmagammal szemben is. Ez az a minőség, amit a szupervízióban tovább tudok adni. Nem „megjavítani” akarom az embert, nem „kijavítani”, hanem támogatni Öt abban, amiben éppen van.
És ebből a támogatásból gyakran több változás születik, mint bármilyen tanácsból.
„Nem megoldásokat adok, hanem teret teremtek ahhoz, hogy az ember újra értse önmagát a kapcsolataiban, a munkájában és a rendszerben, amelyben működik.” Szeretnék a hozzám fordulók számára önismereti tanfolyamokat, tanácsadást nyújtani, amelyek segítenek nekik abban, hogy könnyebben megbirkózzanak a mindennapok és a munkahelyi kihívásokkal. Eddigi tapasztalatom az, hogy nagyon sokan igényelik ezt a fajta segítő szolgálatot, amelyet kevés cég - kapacitás hiány miatt - nem tud biztosítani a kollégái számára.
