Miért ne stresszelj az állásinterjú előtt?

Napok óta meg akartam írni ezt a bejegyzést, de csak most érett meg a gondolat.

Szerintem nem mondok újat azzal, ha azt mondom: Manapság rengetegféle kiválasztási mód létezik. Egy részük arra jó, hogy borzoljuk a jelentkező idegeit, egy részük valóban rávilágít a képességekre és a személyiségre. Minden cég maga dönti el, hogy melyikkel dolgozik, és általában ez már sokat elárul az adott cég szervezeti kultúrájáról.  A járvány miatt egyre inkább elterjedt a videóinterjú módszere, ez azonban nem feltétlen jelenti az, hogy ne lehetne ugyanúgy a legkülönfélébb módon tesztelni a jelentkezőt.

De miért is felesleges stresszelni a különböző típusú interjúk előtt?

Van némi ismeretem az interjúk terén, mind a két oldalról volt szerencsém (vagy éppen nem szerencsém) megtapasztalni milyen részt venni egy ilyen jeles eseményen. Jelenleg az akasztott hóhér szerepét játszom, a(z) (ex)HR-est, akit folyamatosan interjúztatnak. Vettem már részt az elmúlt időszakban egyéni, csoportos interjún, vizsgálták a kompetenciáimat, tesztelték a személyiségem (olyan 50 ezerszer, már gondoltam, hogy legközelebb azt fogom elküldeni, amit kitöltöttem már korábban, mivel nyilván azóta nem sokat változtam), és voltam Assesment Centeren is. Őszintén, én szarrá idegeskedem magam egy-egy interjú előtt, főleg azoknál, amikre borzasztóan szeretném, hogy felvegyenek. Lehet mondani, hogy ez csak drukk és jó tesz, ez néha igaz, néha nem. Néha szívesebben sétálnék/jelentkeznék be halálos nyugalommal az adott interjúra, hogy aztán mindenkit lenyűgözzek a higgadtságommal és az esetleges feladatokat is meg tudjam oldani egy maximum 100-as pulzussal. Az alter-egom ezt már biztos nagy sikerrel meg tudja csinálni, de ő el van foglalva a hollywoodi karrierjével. Maradok én, meg a szorongásaim.

De hogy végre válaszoljak a kérdésre és megerősítsem a hipotézist: Felesleges idegeskedni, mert halvány lila gőzöd sincs, hogy mire van szüksége a pozíciót meghirdető cégnek. Tapasztalatból mondom.

Ha valamit esetleg elcseszel, mert túlságosan izgulsz - pl. tudsz angolul, de a drukk miatt az se jut eszedbe hogy vátszjorném - és ez rányomja a bélyegét az interjúra, mi történhet legrosszabb esetben? Megkapod a telefont, vagy az e-mailt, amiben közlik a rossz hírt: „Sajnos nem Önre esett a választás…”… de azért önéletrajzát megőrizzük, hogy cserébe soha többet ne keressük, akkor se, ha releváns pozíció nyílik meg (bocs, ez nagyon jellemző). Ilyenkor azért valamennyire számítasz rá, habár a végletekig bízol benne, hogy mégis sikerült.

Mi történik ellenkező esetben?

Minden klappol, szuperül előadod magad, az AC remekül megy, a teszt sikerül, továbbjutsz az utolsó körbe, ott is minden gördülékeny, jók a megérzések. Csörög a telefon, jön az e-mail: „Sajnos nem Önre esett a választásunk…” Nem viccelek, ez történik. Te meg nézel, mint borjú az újkapura, hogy mégis mi az isten ment félre?

A célkereszted először saját magad felé fogod irányítani és elkezdesz gondolkozni, hogy nem voltál elég jó, mégiscsak elrontottál valamit. Aztán tovább gondolkozol: Lehet, hogy inkább a cég volt az, ami egy hihetetlen apró dolog alapján döntött, te mindent jól csináltál, egyszerűen csak valakinek egy nyúlfarknyival nagyobb előnye volt. Aztán ha annyira spirituális vagy mint én, akkor arra gondolsz, hogy lehet nem ez a Te utad, okkal nem kerültél ahhoz a céghez. Lehet 2 hónap alatt kiégettek volna és csak oda kerülsz vissza ahol a part szakad. Szépen lassan megnyugszol és folytatod tovább ott, ahol abbahagytad: Küldözgeted a CV-ket és vársz, meg nagyjából megpróbálod hasznosan tölteni az időd.

Tehát mennyire éri meg rástresszelni egy interjúra? Semennyire. Add magad, oldd meg a feladatokat a legjobb tudásod szerint, aztán lesz, ami lesz. Akinek elegendő az, amit te nyújtani tudsz és megfelelsz neki, az előbb-utóbb meg fog találni.