Törd össze a múlt beidegződéseit, hogy életre hívhassuk a jövőnket....

"Képzeljenek el egy félkegyelműekből álló boldog gyülekezetet, akik teszik a dolgukat. téglákat cipelnek a szabad ég alatt. Amikor az összes téglát elhordták az udvar egyik végébe, hozzáfognak áthordani a téglákat az udvar ellenkező végébe. Minden nap és minden évben ugyanezt teszik, megállás nélkül. Egy napon az egyik félkegyelmű megáll, de éppen csak annyi időre, hogy feltehesse magának a kérdést: Mi értelme van a téglacipelésnek? És ettől a pillanattól kezdve már nem olyan elégedett az elfoglaltságával, mint annak előtte. Én vagyok az a félkegyelmű, aki eltűnődött, hogy miért is cipeli a téglákat"

Az elmúlt időszakban többféle tématerülettel dolgoztam – pozitív pszichológia, érzelmek a gazdaságban (például negatív és pozitív érzelmek hatása a gazdaságra, irigység építő és romboló területei), humán ökológia, szervezeti kultúra, tanuló szervezetek, viral change, vizuális szimbólumok és még számos szervezetmegújító terület.

Valahogy így a szemeszter végére kezdenek összeérni a gondolatok. A COVID19 miatt most sokkal nagyobb szerepe volt az önálló kutató munkának. Én még mindig a könyvtárak varázsában hiszek, így nehéz volt a digitális világ ridegsége. Ugyanakkor ami érdekes, hogy számos olyan gondolattal találkoztam, amit könyvekben biztos soha nem találtam volna meg.

Nekem az a tapasztalatom, hogy amikor iskolai környezetben tanulunk, általában csak a jó irányokkal találkozunk. Amit már kiérlelt a tanár és meg akarja mutatni annak az esszenciáját. A fő gondolkodókkal, akiket, akikről, amiről érdemes olvasni. Aztán valahogy később is rajta maradunk ezeken a vonalakon – erősítve azokat a gondolatokat, tiszteletben tartva az elődöket – formálva, újradolgozva azokat. De mi van azokkal, akik ugyan nem tudtak kiemelkedni a tömegből, mégis gondolataikkal olyan tématerületeket mozgatnak meg, amelyeket a divat diktálta folyamok elnyomnak.

Amikor elém kerülnek különböző stílusú, minőségű, tartalmú, gondolatiságú cikkek, amelyekből ki kell alakítani a saját véleményünket egy adott tárgyhoz kapcsolódóan, elkezdek azon gondolkodni, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. Megfelelési kényszerből elmondom, hogy mennyire egyetértek a meghatározott szakirodalommal és ezzel egy laza jeles érdemjeggyel túljutok a vizsgán, vagy esetleg bevállalom azt a rizikót, hogy tényleg leírjam a saját gondolataimat?

Így visszagondolva gyerekként is próbálkoztam ezzel. Ami mai napig megmaradt, az egy rajz montázs készítése volt. Amelyet azért kellett (volna) megcsinálnom újra, mert lelógott az A3-as papírról (a szarvas lába). Szerintem egy szuper 3D-s montázs lett. De nem ez volt a feladat! Akkor úgy voltam vele, hogy nekem tetszett, szerettem - szerettem benne lenni az alkotási folyamatban és szerettem a végeredményt. A tanárnak nem felelt meg. Újra nem akartam megcsinálni – minden idegszálam tiltakozott ellene – így közösen megállapodtunk(?), hogy jó lesz nekem a rajzból a hármas év végi jegy, hiszen nekem úgy sem számít. Nézegettem én körbe, hogy mitől jobbak a többieké, de már akkor sem értettem. Tudomásul vettem, aztán elfogadtam, hogy itt csak közepes lehetek a sok jeles között. (Milyen érdekes, hogy most a más megközelítésű vizuális gondolkodásom adja a munkám sajátos összetevőit.)

Az általános iskolai próbálkozás után volt még egy a szakközépiskolában, amikor egy új helyen, új esélyekkel, lendülettel tudtam indulni. Abban a korban kezdett el igazából formálódni a fogékonyságom a könyvekre, gondolatokra, egyszerűen nyitni kezdtem a különböző műfajokra.

Formálódott az írásképem, az általam közvetített szöveg tartalma – és valóban a próbálkozások mentén igen eklektikus szövegek születtek. Vizuális gondolkodású révén a betűket is rajzoltam. Ívük volt, szépségük, összképük, harmóniájuk, tükrözték a mindenapi hangulatiságom – és persze ettől sokkal lassabban ment az írás is.

Az első félévben ez nem is jelentett gondot – még magyar nyelv és irodalomból sem. Fogalmazás, helyesírás, külalak - szín tiszta jeles. Ez a szárnyalás időszaka volt. Aztán egy év végi dolgozatnál olyan fogalmazást kért a tanár, ami a saját véleményt tükrözi. Gondoltam, miért ne. Vártam, hogy mit fog szólni a gondolatokhoz, amelyek tényleg nem a könyvekből kerültek ki. A jelesek csak úgy röpködtek az osztályban és már kezdtem mocorogni a padban, mikor az osztály azon tanulóit kezdte el felsorolni, akiknek nem sikerült a dolgozat. Én maradtam a végére. A legnagyobb megdöbbenésemre mindhárom érdemjegy elégtelen lett. Helyesírás, fogalmazás, külalak. Nem igazán értettem, hogy ezt hogy sikerült összehoznom. Úgy emlékszem akkor is beleálltam abba, hogy nem írom újra a dolgozatot. És még 1 évig álltam bele úgy, hogy minden nyelvtan órán felmondtam óra kezdetén a Magyar Helyesírás Szabályai Kézikönyv egyes pontjait. Szóról szóra. Aztán még 3 év – fejlesztendő célzatú feladatok a fogalmazási készségem, helyesírásom jobbítására. (És ő ez alatt a 4 év alatt soha nem értette meg, hogy vizuális gondolkodó révén képekben gondolkodom - ezért soha nem leszek képes az általa megfogalmazott vonalas elvárásoknak eleget tenni.) Azonban amit megtanultam, hogy kompromisszumon és sablonokon keresztül vezet az út a sikerhez – legalábbis a jobb jegyekhez. No meg, hogy ha egyszer emberekkel akarok foglalkozni, így aztán soha!

Aztán végig ülve a főiskolát, egyetemet, doktori képzést, a számos előadó, tanár, professzor által képviselt gondolatokat, úgy éreztem, hogy az „így kell csinálni”-gondolatiság egyre jobban kiöli belőlem a kreativitást. Így egyre távolabb kerültem az iskolai képzési rendszertől. Akkor kezdett el valami teljesen más irány körvonalazódni.

Olyan tanítókhoz, tanárokhoz, mesterekhez kerültem, akik abból az alapanyagból, gondolatiságból akartak valamit kihozni, ami én vagyok.

Irányokat mutattak és hagytak rajta kísérletezni. Hagyták, hogy rájöjjek arra, hogy mi a dolgom azon az úton. Hagyták, hogy fejlődjön az értékrendszerem. Nem kérték, hogy értsek velük egyet, nem kérték, hogy bólogassak, ha nem értek egyet és nem kérték, hogy az ő értékrendjüket használjam.

Nem dogmákban gondolkodtak, hanem olyan rugalmasan fejlődő irányokban, amelyekben aki fejlődést keresett, megtalálta a számára fontos terepeket, gondolatokat, mérföldköveket. Nem hinni kellett valami távoli és értelmezhetetlen fogalmi rendszerben, hanem bejárni az utat, tapasztalatot szerezni, elgondolkodni pro és kontra vetületekben és levonni mindennek a konklúzióját.

Ülhettem olyan mellett, aki más gondolatisággal közelítette meg a világot, mint én és mégsem voltunk egymástól világnyi távolságra. Mert érdekelt, hogy ő mit gondol, és őt érdekelte, hogy én mit gondolok. Nyitott volt arra, hogy más útról, más gondolatisággal közeledem…. Formálódtunk mindannyian..

Rendkívül élménygazdag volt ez az időszak. És a mai napig ezt az inspiráló közösséget keresem; ezért is keresem továbbra is a fejlődési, megújulási, képzési lehetőségeket. Azt is érzem, hogy egyre nagyobb a szakadék azokkal a tanárokkal, oktatókkal, akik az „így kell gondolnod”-sémával nyitnak az órák elején. Már rutinból jelzem az óra elején, hogy inkább csöndben maradnék.

Azt hiszem, a csönddel nem tudok mást megadni, mint az embernek járó tiszteletet. Nem azért vagyok csöndben, mert nincsenek gondolataim, hanem ezért, mert amit gondolok, az semmilyen teret nem kaphat abban a gondolatvilágban, ami az adott szakmai térben megjelenik. Neki jó, nekem nem. Ha nem is kíváncsi rá, akkor pedig minek? Ez csak róla szól és nem rólunk. Akkor pedig minek vegyek részt egy olyan folyamatban, ahol még csak esélyt sem kapok, hogy bekapcsolódjam? Ja, úgy, hogy bólogatólag?… köszönöm, de már nem….

Egy bölcs tanár azt mondta, hogy ilyenkor keresd meg magadban, hogy mi ellen feszülsz be, és gondolkodj el azon, hogy ezt tapasztalatként hogyan tudnád elvinni.

Hát egy ilyet hoztam mára is. Egy cikket kellett feldolgoznom az egyik tanulmányomhoz. Nagyon sokat gondolkodtam rajta – ahogy a többiek már hajnalban jelezték, ők kiégtek tőle. Bevallom nekem sem volt a valós formájában olvasmányélmény. Viszont elgondolkodtatott a szövegből egy gondolat, amelyre felfűztem a válaszom. És magából a tárgyból, a cikkből a saját tapasztalati konklúziómat viszem tovább.
.. és hogy mi volt az?.... hát persze, hogy a fejlődés…

A szervezetfejlesztés fontos területe munkámnak, így szívesen kezdtem olvasni a cikket. A cikk első átfutása során ismerős és érdekes nevekkel találkoztam, amelyek felkeltették az érdeklődésemet. Természetesen nem ismertem mindegyik szakirodalmat, így kíváncsi voltam, hogy egy témában jártas szakember hogyan közvetíti a kutatási eredményeket, a pszichológia nagyjai által megfogalmazott gondolatokat.

Egy Yalom idézetet szeretnék kiemelni a cikkből, ami nagyon megfogott:
„Képzeljenek el egy félkegyelműekből álló boldog gyülekezetet, akik teszik a dolgukat. téglákat cipelnek a szabad ég alatt. Amikor az összes téglát elhordták az udvar egyik végébe, hozzáfognak áthordani a téglákat az udvar ellenkező végébe. Minden nap és minden évben ugyanezt teszik, megállás nélkül. Egy napon az egyik félkegyelmű megáll, de éppen csak annyi időre, hogy feltehesse magának a kérdést: Mi értelme van a téglacipelésnek? És ettől a pillanattól kezdve már nem olyan elégedett az elfoglaltságával, mint annak előtte.
Én vagyok az a félkegyelmű, aki eltűnődött, hogy miért is cipeli a téglákat.”

Ez az idézet azért fogott meg, mert számtalan ilyen helyzettel találkoztam már a munkám során.

Megállunk, mert rájövünk, hogy az – az irány, módszer, gondolat - úgy nem jó. Ilyenkor számomra a kérdés az, hogy mi a szerepe, lehetősége ebben a folyamatban egy fejlesztő szakembernek.

Talán az, hogy elmondja a téglahordónak, hogy valóban rossz az, amit csinál és az eddigi munkája teljesen értelmetlen (?) – amibe nem mellesleg számos évét és lelkesedését beletette? Vagy egy olyan folyamatot mutat meg, amelyből nem téglahordás, hanem házépítés lesz? Valami olyat, aminek van esetleg értelme? Honnan fogja tudni a szervezetfejlesztő, hogy van-e értelme? Honnan tudja majd, hogy mi a jó irány?

Milyen a szervezetfejlesztő attitűdje? Félkegyelműeknek tartja a téglahordókat, vagy olyan embereknek, akik nem látták még meg a lehetőségeket és az irányokat? Hiszen ilyen attitűddel is fog hozzányúlni az adott témához. Volt-e már valaki ott, aki tapasztalatával, hitelességével meg tudta (volna) mutatni az irányokat? Lehet-e a téglahordóknak kellő rálátása a ciklikusságban, hogy meglássák az irányokat? Lehet-e azért hibáztatni őket, ha nem? Egyáltalán ki tud nekik irányt mutatni? Az, aki félkegyelműnek tartja őket, vagy az, aki jövőt és célokat tud nekik mutatni?

Ki érhet el náluk olyan hatást, ami által fel tud épülni a ház? Aki képes meglátni bennük a hibás működést és meg akarja változtatni a viselkedésüket, vagy az, aki a potenciáljukra építve kihozza belőlük a legjobbat?

Mikor fogja magát jobban érezni az ember? Amikor kényszernek éli meg a munkáját – a téglahordást – vagy amikor látja maga előtt az otthon képét és azért mindent megpróbál megtenni? Igaz, még akkor is téglát hord, csak már látja a célt. Vajon motiválhat-e egy vágyott kép annyira, hogy beletegyük érte az erőnket, szívünket, elköteleződésünket?

Tud-e az ember boldog lenni? Egyáltalán mit jelent a boldogság? Van, akinek a filozofálás, van, akinek a kétkezi munka. Megmondhatja-e egy fejlesztő szakember, hogy kihez mi illeszkedik, vagy egyáltalán meghatározhatja-e, hogy milyen emberhez milyen munka illik? Elvileg megmondhatná, hiszen számtalan kutatás, vizsgálati eredmény támasztja alá, hogy egyes munkakörökhöz milyen képességekre, vagy akár monotonitásra van szükség. De ami érdekes, hogy ezek a kutatások mennyire örökérvényűek. Mit okozunk azzal, hogy ha egy embert beskatulyázunk és megmondjuk neki, hogy egy meghatározott útra van predesztinálva? És mi történne akkor, ha ő maga próbálhatná meg felfedezni az előtte álló kihívásokat és a saját élményei alapján határozhatná meg azt, hogy számára mi a fontos, a befogadható, az értékes?

Kinek az értékeit viseli magán egy szervezet? Egy vezetőét, a benne tevékenykedő emberekét, vagy annak a szervezetfejlesztőnek a szakmai tudását, gondolatait, aki formálja a vezetőt - és általa szervezetet? Annyiféle vezető, ember és szervezetfejlesztő, annyiféle élettörténet és az alapján annyiféle meglátás van. Hogy lehetne azt kijelenteni, hogy bármelyiknek abszolute igazsága van? Hogy lehetne bármelyiknek joga megkérdőjelezni bárkinek a szubjektív igazságát. Azért mert a sajátját objektívnek gondolja? Biztos, hogy az objektív az idő távlatából is objektív?

Annyira határmesgye a szubjektivitás és objektivitás közötti terület. Számszerű, empírikus kutatásokat kérdőjelezünk meg személyes élmények, érzelmi beállítódás, szimpátia és unszimpátia alapján. Miért ne? Hiszen ez a fejlődés alapja. A kérdés, hogy meglátjuk-e saját magunk gondolkodásában az érzelmi vonulatot, a preferenciát, az elköteleződést, vagy annak hiányát, amely mind-mind befolyásolja gondolkodásunkat és véleményünket? És ez lehet pro és kontra – bármelyik irányzat vonulatában.

Hiszek a nyílt párbeszédben, az egyes irányzatok összehasonlításában. Habár mostanában hitelességében meginogtak Philippe Zimbardo gondolatai és mégis a gondolkodás további vonulatát az ő művéhez kapcsolnám. Az elmúlt időszakban megjelent könyvei - a Pszichológia mindenkinek c könyvsorozat - nagyon jó struktúrában leírják az egyes pszichológiai irányzatok egymásra épülésének dinamikáját. Ami egyikből hiányzott az kidolgozásra került egy másik irányzatban, ami egyik korszakban életképes volt, az már a következő évszázadban nem adott válaszokat bizonyos kérdésekre. A művéből egyfajta tisztelet sugárzott az ezzel a témával foglalkozó kutatók, orvosok és pszichológusok felé. Jó volt olvasni a gondolatait.

Először ott találkoztam a pozitív pszichológia gondolataival. Azzal, hogy egy olyan új terület, amelynek központjában nem a betegség áll, hanem az egészséges emberek. Vagyis hogyan találhatják meg helyüket a munka, magánélet, közösségek világában. Olyan gondolatokat fogalmazott meg, hogy hogyan tud az ember egy megszokott rutinból, negatív helyzetből kikerülni, úgy, hogy elérhesse a célját. Érdekes vizsgálatokat mutatott be azzal kapcsolatban, hogy például a koncentrációs táborokból hazatért emberek hogyan tudtak újra bekapcsolódni a mindennapokban – mi az az erő, vagy tulajdonság, amely segítette őket túlélni a kritikus helyzeteket, illetve egyáltalán egy ilyen krízis után hogyan tudtak visszakapcsolódni a mindennapokba. Azt gondolom, hogy ezek a módszerek rendkívül fontosak azoknak az embereknek, akik nem boldogulnak a saját életükben, vagy valamilyen krízisen mennek keresztül. (szerintem mindenkinek van ilyen életszakasza).

Minden új keletű irányzat megpróbál valamit fejleszteni a korábbi irányzatok módszerein. Nyílván ugyanazokkal az eszközökkel, gondolkodással nem hozhat új eredményeket. Az olyan langyos víz effektus. Így nem marad más hátra, mint merőben új megközelítéseket bevetni. Amely vagy meghozza az eredményt, vagy nem. Ez egy természetes kutatási folyamat része. Azt gondolom, hogy a pozitív pszichológia éppúgy bővelkedik eredményekben, mint ahogy az idő megmutatta, téves feltételezésekben. (Nehéz elképzelni például egy napi 24 órában dolgozó nővért, hogy ő teljes műszakjában boldogsággal, büszkeséggel szambázik a betegek között. Azonban évek múlva visszatekintve, megnézve a kapott emléklapokat, köszönömleveleket, mégis elégedettséggel emlékszik vissza a munkájára. Az elégedettségünk nem állandó. Ugyanakkor összességében kellene, hogy olyan érzéseket adjon, amelyre visszagondolva azt érezzük, megérte.)

Én ezzel a megérte gondolattal tudnám rögzíteni a pozitív pszichológia elveit. Sem minősíteni nem szeretném a pozitív pszichológia elemeit, sem mélységében értékelni – az eddigi saját élményeim és olvasott kutatások nem adnak ilyen jellegű komplex képet még róla.

Mindenesetre én örülök, hogy vannak olyan kutatások, amelyek az egészséges társadalom megteremtésére törekednek. Azt az üzenetet közvetítve, hogy itt az ideje tenni érte, ne csak várjuk a lehetőségeket. Hogy ez varázslat, kuruzslás, vagy elmegyógyintézet? Nem tudom; mindenestre én törekszem a saját életem jobbá tételére és lehetőség szerint ilyen megközelítéssel is dolgozom a saját fejlesztési munkám során is. Nem egy irányzat mentén, hanem saját fejlesztő, támogató és pozitív szemléletű megközelítéseimmel. Ha pedig ez hiba, akkor az én működésem is hibás. Ha valaki a hibát akarja bennem látni, akkor nyilván azt fogja. És kezdhetném a kört elölről – együtt dolgoznék-e egy olyan szupervízorral, aki a hibáimra fókuszul a lehetőségeim helyett? Én nem.

Azt gondolom, hogy a szervezeti kultúrát nagymértékben meghatározza a vezetőbe, az állományba és a témához illeszkedően, a szervezetfejlesztőbe vetett bizalom – a tudásába, a szakmai hitelességébe, a szemléletébe.

Tekintve, hogy az én szemléletemben a fejlődés, az előrehaladás, a saját út megtalálása adja az alapot, így ezt is közvetítem. Ugyanakkor arra mindig vigyázok, hogy ne sok „Dóra” legyen a szervezetben, hanem szervezetfejlesztőként – mint egy kis lámpás – a lehetséges hegyeket-völgyeket-folyókat-tájakat mutassam meg, illetve eszközöket adjak az azokon való közlekedéshez. A saját élmény megszerzése, a tapasztalatok levonása, a döntés, az elköteleződés – vagyis az úti cél – már a kliensé.

Azt gondolom, hogy a jó közérzetet úgy lehet megteremteni egy szervezetnél, ha az egyes emberek megtalálják helyüket és szerepüket benne, büszkék arra, amit csinálnak, de legalábbis olyan anyagi ellenszolgáltatás kapnak érte, amellyel meg tudják teremteni maguknak azt a létbiztonságot, amelyben méltóságteljesen élhetnek – képesek megélni az emberi méltóságot. Hogy kinek milyen egyensúlyban van ez szükséglete, az változó. Ezek már preferenciák.

Szervezetfejlesztőként pedig mi a feladatom? Én azt gondolom, hogy hinni benne, az útban és az általam közvetített módszertanban. Mert ha én nem hinnék benne, akkor hogyan tudnám mással elhitetni, hogy ő képes megtenni az utat? Ha pedig megtette, akkor az épp elég bizonyíték – minta – az őket követőknek.
Így én ezzel a megengedő gondolattal zárnék. Elfogadom, hogy Csíkszentmihályi a saját rendszerében hisz, képes benne gondolkodni, megújulni és továbbadni. Abban a hitben, hogy ezzel segít másoknak fejlődni, megújulni és boldogabban élni. Akiknek pedig segített, ők élő mintaként szolgálnak a továbbiakhoz.
….

Szeretem ezt a képzést. Sokat tanultam magamról, a határaimról, olyan emberekkel találkozhattam, akik kiállnak a változás és fejlődés mellett, merik fordítani, kifordítani a világot a megszokott medréből. Olykor pedig, mikor találkozom más irányokkal, örülök, hogy láthatok mást.

Megtanultam, hogy a puffogás csak egy reakció a vak foltjaim feszegetésére. Megtanultam, hogy a jegyek nem mindig az én tudásom minősítik. Megtanultam, hogy sokkal jobb, ha vannak saját gondolataim, mintha mindent sajátélményű feldolgozás nélkül sajátomként ismerek el. Megtanultam megélni és felülírni a gondolataimat…Azért ez is idő volt…..

Amikor a félévet kezdtük, Péter azt mondta, hogy nem hiszem el, hogy ennyiszer képes vagy megpróbálni egy teljesen stuktúrálatlanból struktúrt teremteni... hát igen... és elgondolkodtam rajta...ő nem szokott csak úgy véletlenül megjegyezni dolgokat.

Aztán így év vége felé megtanultam elengedni….egy idézet is érkezett hozzá:
"Tanulj meg elengedni, ahogy egy ujjadra hurkolt léggömböt szélnek eresztesz: hadd szálljon, legyen az égbolté, a felhőké. Ezt rendszerint akkor tudod megtenni, ha megpillantasz valamit, amit a léggömbnél fontosabbnak vélsz, és meg akarod fogni. Akkor a régit az útjára engeded. Észre sem veszed, hogy kinyíltak az ujjaid."

.... amikor az összevont képzésen hajnalban a Balatonparton hintáztam és próbáltam szorongatni a forró kávémat - rettentően hideg volt -, akkor kaptam egy beszélgetőtársat. Kötődésekről és élettörténetekről beszélgettünk...miértekről, hogyanokról, jóról és rosszról, múltról és jövőről.....aztán amikor megírtam neki az ő témájához kapcsolódó elemzést, ő azt írta, hogy jó.... indulásnak jó .... a többi majd beérik .... hálás voltam érte....