Ezek a mai fiatalok!...

Avagy: mi az igazság az Ezredfordulósokkal kapcsolatban?

Egy frissen végzett kutatás szerint, amely során több, mint hatszáz magyar egyetemistát kérdeztek meg, a fiatalok négyötöde úgy nyilatkozott: nincs önbizalma. Az eredmény akkor is figyelemre méltó, ha a kutatás statisztikai értelemben nem reprezentatív és az eredmények feldolgozása sem tudományos mélységű, mert egy szakdolgozatról van szó.

Hiszen a toborzók a megmondhatói: mindennapi tapasztalataik nem éppen azt igazolják vissza, hogy pont önbizalomból lenne hiány.

Az Y és Z generációval kapcsolatos közvetlen percepciók és sztereotípiák egyként azt sugallják, hogy a mostani pályakezdők közül sokan irreális fizetési és pozíció-igényekkel, „nagy arccal”,  csekély alázattal, szerény tudással és meglepő elvárásokkal lépnek a munkáltatók elé.

Azaz, nem tűnnek kifejezetten félszegnek.

Hol van tehát az igazság?

Valószínűleg félúton.

A szorongó ember is gyakran kiabál a sötétben, hogy elűzze félelmét. Az önbizalomhiányos pedig gyakran hangos tekintély-ellenességgel leplezi belső bizonytalanságait. A mutatvány néha olyan jól sikerül, hogy a visszájára fordul.

Mondják még rájuk az idősebbek, hogy önzők, online-függők, türelmetlenek, sőt: lusták. A bölcsebbek hozzáteszik azt is: hiszen a generációk közötti konfliktus örök, és valószínűleg hasonló értetlenséggel bámultak bennünket, X-gerenációsokat a mi szüleink is.

Mégis, az Ezredfordulósok sokak számára olyan idegenek, mintha a Holdról jöttek volna.

De honnan jöttek valójában?

A válasz egyszerű: arról a bolygóról, amit mi, a szüleik teremtettünk nekik. Személyiségük annak a családi közegnek, oktatásnak, szemléletformálásnak a terméke, amelyet mi alakítottunk.

Nincs túl sok okunk értetlenkedni.

Pygmalion: mi vagyunk.

Mi biztattuk őket, hogy csak a saját előre jutásukkal foglalkozzanak, mi mentettük fel őket a családi kötelezettségek és a házimunka alól, mi ígértük nekik, hogy ha diplomát szereznek, azzal tudást is kapnak. „Legalább neked legyen jobb, kislányom. Te csak tanulj.” Ugye ismerős?  Mi béleltük ki a fészket, mi mutattuk meg, hogy az elköteleződés mennyire rizikós (hiszen a mi házasságunk válással végződött), mi mutattuk meg, hogy napi 12 órát dolgozni értelmetlen, és mi nyitottuk meg nekik a mamahoteleket, mi alkottunk szót arra (kapunyitási pánik), amivel szerintünk ők leírhatóak.

Közben eltelt egy-két évtized, de sem az oktatást, sem a szocializációs tanulást (társadalmi szolidaritás, közösségi felelősségvállalás) nem formáltuk olyanná, amilyenné a világ formálódott körülöttünk. Mi adtuk a kezükbe a mobilt, amit mi találtunk fel. Magunknak, de aztán valahogy az övék lett. Néhány északi jóléti államot leszámítva pedig nem sokat tett a világ azért, hogy az okos eszközökön futó okos alkalmazásoknak ők már ne oktondi eszközei, hanem okos használói legyenek.

Ha az ezredfordulósok önértékelése valóban ennyire bizonytalan lábakon áll, először magunktól kell kérdeznünk: elég őszinték voltunk-e velük a saját önismeretünket illetően? Tudjuk-e egyáltalán, mit tanultunk mi a gyereknevelésből, a sok év munkahelyi mentorkodásból, a katedra túloldaláról kapott visszajelzésekből? Tudunk-e kibeszélni az életkor nyújtotta tekintély biztonságából, merünk-e nyilvánosan kételkedni, kérdezni, vagy legalább csak tisztelettel figyelni bárkire, aki valamiben kompetensebb (akár, ha fiatalabb is)?

Ha egy egyetemi szakdolgozatból tudjuk meg, hogy az Önismeret nevű kurzusra lenne a legnagyobb igény a kortársak között, akkor nem kellene meghirdetnünk azt a kurzust végre?

Akkor nem magunktól kell-e megkérdeznünk először, mit értettünk félre? Vagy esetleg elfelejtettünk elmondani? Talán azt, hogy az élet nem sprint, hanem maraton?

...

Az, hogy mi az igazság az ezredfordulósokkal kapcsolatban, természetesen költői kérdés. A valóság árnyalatait megérteni, a kölcsönös miszpercepciókat felfedezni talán reálisabb és főleg értelmesebb cél.

Szerencsére minden generációban vannak olyanok, akik megcáfolják a sztereotípiákat. Mint például Patrice Thompson, a kiválóan képzett fiatal nő, aki TED-előadásában éppen arról beszél, hogy szerinte milyen erőket rejt a nemzedékek kooperációja.

A generációs különbségekhez kapcsolódó értetlenség ahhoz hasonlít, mint amikor az állatkertben egyszer csak egymást bámulja az ember és a csimpánz. Mindketten a rács két oldalán vagyunk - és könnyen lehet, hogy a csimpánzok is azt gondolják, mi vagyunk belül.

Azt viszont csak mi tudjuk, hogy a lényegen az se változtatna sokat. 

Mihalik Judit

Email a szerzőnek