Az álláskeresés lelki gátjai 2. - Csak a kiegyensúlyozott emberek kapnak jó állást?

A múltkor foglalkoztam az álláskeresőket akadályozó lelki problémákkal, ennek céges oldali kezelése viszont nem maradhat ki, tehát most ezzel foglalkozom. Tipikus céges „elvárás”, hogy kiegyensúlyozott, lelkes, boldog állásker

A múltkor foglalkoztam az álláskeresőket akadályozó lelki problémákkal, ennek céges oldali kezelése viszont nem maradhat ki, tehát most ezzel foglalkozom.

Tipikus céges „elvárás”, hogy kiegyensúlyozott, lelkes, boldog álláskeresőket vár egy-egy állásinterjú előtt, és minimális empátiát sem mutatnak azon jelöltek felé, akiket az önéletrajzuk alapján szakmailag alkalmasnak látnak. Vagy nem tudják, hogy kell kimutatni az empátiát, és leereszkedő, felsőbbrendű viselkedés lesz belőle. Megint nem érdemes kitérni arra, hogy kik viselkednek így az interjúztatók közül, mert mindenféle szakma, mindenféle pozíció képviselői. A leggyakoribb panasz álláskereső nőktől a férfi interjúztatókra érkezik hozzám (szakmai vezetők, cégvezetők), álláskereső férfiaktól a HR-es nőkre… Mintám ugyan nem reprezentatív, de azért mégiscsak jelez valamit…

Vissza a fősodorba: vajon miért gondolja bárki is, hogy egy rossz állásban, kiégés utolsó fázisaiban lévő ember majd lelkileg kiegyensúlyozott lesz? Vagy egy sok hónapja állást kereső? Egyáltalán miért is elvárás ez? Minden cég minden dolgozója ezernyi lelki problémát cipel, anyagi, családi, párkapcsolati problémák, gyász, egyéb lelki válságok. És mégis elvégzik a munkájukat, valószínűleg jól, ha még a cégnél vannak. Miért lenne ez más az álláskeresőkkel? Sőt. Az álláskereső egyik legfőbb problémája, hogy nincs állása vagy nem megfelelő állása van. Ez a probléma azonnal megoldódik, ha megkapja az adott állást. Ez pedig hogyan is fog hatni rá? Egy probléma megoldva, viszonylagos anyagi biztonság hamarosan érkezik. Kérdés-e még, hogy lelkesedni fog-e a lehetőségért?

Azt viszont ne várjuk, hogy álláskeresői lelki állapotából biztosan egy vidám, mosolygós, lelkes jelölt érkezik az állásinterjúra. Egy bizalmatlan, sokszor csalódott, kudarctól rettegő, szorongó jelölt fog érkezni – még akkor is, ha ez épp nem látszik rajta. Nem az a kérdés, hogy ezek az érzések megvannak-e benne, csak az, mennyire erősen. Ha optimista személyiség, lelkesedni is fog, bizakodó is lesz. Ami egy pillanat alatt törhet meg, egyetlen rossz szóra, arckifejezésre.

Kiegyensúlyozottságot várni egy ilyen helyzetben teljesen abszurd: ha fentieket tudjuk, miért gondoljuk, hogy a válság, a kényszerhelyzet nem hat az álláskeresőre? Ha pedig tudjuk hogy hat, akkor meg miért alakoskodnak a toborzók tökéletesen kiegyensúlyozott, lelki harmóniában csillogó jelöltet várva? Nem fog ilyen jönni. Lesz, aki pl. a tárgyalási profizmusával fogja leplezni a félelmeit. Lesz, aki nem tudja majd leplezni.

 

Pozitív hozzáállás az állásinterjún

És akkor jön egy másik hiba az interjúzásban, amiről elsőre nem is tűnik fel, hogy hiba. Az interjúztatók jórésze megpróbálja valahogy oldani a jelölt feszültségét, de néha több kárt csinál, mint hasznot, mert valójában nem érti meg az álláskeresőt. Tudja, milyen problémái vannak, tudja, hogy válságban van, de nem érzi. Pl. empátiáját, pozitív hozzáállását bizonyítandó az interjúztató dicsérni kezdi a jelöltet, hátha ettől majd jobban érzi magát, nem feszeng annyira. A szorongó jelölt megdöbben, megpróbálja helyretenni a maga (egyébként téves) énképét, amit már „elfogadott”: dehogyis jó szakember ő, még rengeteget kell tanulnia! Ó, nem is volt olyan nagy durranás az a projekt! Álszerénység? Megrettenés az esetleges magas elvárásoktól? Mindenesetre ezzel ellent is mondott az interjúztatónak, ráadásul szükségtelenül, és valószínűleg sikeresen le is alkudta a saját fizetését előre L Az interjúztató meg hirtelen furán kezdi érezni magát ekkora ellentmondást látva. Mert az értékelés ténye maga – még ha pozitív is – azt sugallja a jelöltnek, hogy értékelni csak felsőbbrendű pozícióból lehet (ez nem feltétlenül van így, de akkor is így érzi).

Szintén sok interjúztató gondolja, hogy jó ötlet a jelöltet biztatni, vigasztalni, de nem az. Az ilyen cselekedet egy vadidegentől általában azt sugallja, hogy az illetőnek kellemetlen hallani a problémákat, egy gyors „Majd kialakul, majd jobbra fordulnak a dolgok” szöveggel lerázza. A szorongó álláskereső székéből a biztatás már ennél erősebb sejtéseket is láttat: „úristen, tudja már, hogy nem kapom meg az állást, és már előre vigasztal? Úristen, mit rontottam el?” Ennek az interjúnak innen vége, el van rontva L Mert a biztatás azt érezteti, hogy a bajban lévő álláskereső túloz, rosszul fogja fel a dolgokat, bizonyos értelemben „bolond”. Ezért reagálnak néha ellenségesen a jelöltek az interjúztatók támogató és rokonszenvező megnyilvánulásaira, melyekkel jobb hangulatot akarnak bennük kelteni. Nem fog menni. Ugyanilyen rosszul fog elsülni a humorizálás is: az interjúztató az állásinterjú „gazdája”, neki szabad… Szegény jelölt meg csak a felsőbbrendűséget érzi belőle, és pánikba esik.

Ahogy az előző cikkemben is írtam, vannak, akiken csak az segít, ha felismerik a lelki gátjaikat, kezelik a sérüléseiket, és akkor talán előbbre tudnak lépni egy interjún. Az interjúztatónak nem dolga ezeket a problémákat kezelni, ne is próbálja meg mindezt állásinterjún. Elég, ha tudja, hogy léteznek mindenféle bajok, és amikor az álláskereső interjús teljesítményét értékeli, tudatában van ennek, figyelembe veszi mindezt. Az új kolléga a munkában teljesítsen, nem baj, ha az állásinterjún nem 100%-ot hoz. Arról kell meggyőződni, hogy a munkában rendben lesz.

Mit érdemes tennie egy interjúztatónak? Ne legyen leereszkedő, kerülje a dicséretet, vigasztalást, biztatást, humorizálást. Maradjon az üzleti tárgyalások stílusában. És persze ő is tegye félre a maga lelki problémákkal teli zsákját...

Folyt. köv: Ha már a pozitív hozzáállással sem lehet segíteni egy álláskeresőnek, akkor mivel?