Csak egy tánc volt...

“Kiss Éva kivédte! Kiss Éva kivédte! BL-győztes az ETO” - üvölti a riporter a tévében. Én pedig tombolok a Budapest Sportarénában 12 ezer drukker között a női kézilabda Bajnokok Ligája döntőjének utolsó másodperce után.

A játékosok egymás nyakában, Kiss Éva kapus alig kap levegőt a ráugró Ambros Martin vezetőedzőtől és az őt ölelve szorító csapattársaktól. Drámai, magas színvonalú meccsen lett májusban újra Európa legjobbja a Győri Audi ETO a macedón Szkopje ellen. Hat éven belül negyedszer!

Hogy jön egy ilyen életkép egy HR-rel foglalkozó blogoldalra? Sok-sok írást olvastam - és írtam magam is - arról, milyen egy jó csapat, min múlik az, hogy 8-10-20 vagy annál is több ember egy irányba húzzon, a maximumot hozza ki lehetőségeiből. Nem csupán a sportpályán, hanem például a munkahelyen. Már egy ideje követem a győri női kéziseket, a csapat titka azonban ott, akkor, azokban a pillanatokban tárult fel előttem. A diadal első percei után a lányok odajöttek a győri szurkolói oldalhoz. És táncolni kezdtek. A világsztártól a tini kiegészítőemberig mindenki. Olyan produkciót adtak elő és olyan átéléssel, amiből sütött, hogy ők egyek. Egy nagyszerű közösség. Itt az a bizonyos tánc:

Pedig pokoli nehéz hétvége állt mögöttük: 24 óra alatt két ki-ki meccs, egy magabiztos győzelem a Bukarest és egy heroikus a Szkopje ellen, utóbbi ráadásul hosszabbítás után. Ők pedig mindezek után annyira könnyedén, nevetve szórakoztak a Sportaréna küzdőterén, mintha most érkeztek volna egy wellnesfürdőből. Nem szeretném azonban a táncra leegyszerűsíteni ennek a csapatnak az erejét. Mert már a közös tánc tanulásának elkezdéséig is el kell jutni. Ez pedig egy olyan sztárcsapatban, amelyben szinte minden poszton világklasszis játszik, nem is olyan könnyű.

Hogyan sikerült ez?

Úgy, hogy még a legnagyobbak is alárendelték egyéni ambícióikat a csapatérdeknek. Ehhez kellett egy következetes és nagy tekintélyű vezetőedző (Ambros Martin), a lányoktól pedig alázat. Görbicz Anita, a csapat ikonja elfogadta, hogy van nála jobb irányító (Nycke Groot) és kihúzódott a szélre. A külföldről ideigazoló sztárok szintén akceptálták, hogy ugyan korábban körülöttük forgott a világ (például Nora Mörknél Larvikban, Stine Oftedalnál Párizsban), Győrben a csapat fogaskerekének “csak” fontos elemei. Az egyesület vezetése is mindent megtesz a kohézió elősegítéséért. Júliusban mindig csapatépítő tréninggel kezdődik az év (tavaly military jellegűt tartottak) és az apróságokra is  odafigyelnek. Például a születésnaposokat közösen köszöntik, a távozókat ünnepélyesen búcsúztatják. A súlyos sérülése után még nem harcképes Nora Mörköt (az egyik húzóembert) pedig benevezték a BL döntőre. Ott ült a cserepadon mezben, biztatta a többieket, rendkívül hálás volt ezért a gesztusért. A BL győzelemig vezető út rendkívül nehéz volt: sérülések, hullámvölgyek kísérték, a csapat még egy héttel a nagy döntő előtt is csak kereste a formáját. Nem játszottak jól, de az akarat, a bizalom, a hit, egy-egy sztár villanása valahogy átlendítette őket a holtpontokon. Amikor nagyon kellett, mindig összekapták magukat és csak annyival nyertek, amennyi a továbbjutáshoz elegendő volt.

Összekapaszkodnak, mosolyognak, egymást tapsolják

Nem lehet nem észrevenni, hogy ezekből a lányokból meccs közben is árad a pozitív mentalitás és a csapategység. A BL himnusz alatt összekapaszkodnak, meccs közben mosolyognak, még a hibák után is biztatják egymást. Az ünnepléskor a két kapus egymásra mutatott, hogy a másikat tapsolja a közönség. Óriási volt a kontraszt az ellenfelek fogcsikorgatós küzdésével összehasonlítva. A végén pedig a lányok táncra perdültek. Kiderült, korábban egy zumba óra végeztével a beállós, Yvette Broch vetette fel - csak úgy bolondozásként. Ő persze azt állítja, közösen találták ki. Mindegy is: mindenki benne akart lenni...