A kölni koncert

Vannak helyzetek, amikor nincs más választásunk, mint elfogadni azt, amit a sors elénk vetett. Forrest Gump bonbonos dobozából sohasem tudhatjuk, mit veszünk.

Ami engem igazán inspirál, az a személyes történetek ereje. Azoké a hősöké, akik a nehézségek ellenére mégis diadalmaskodnak. Van egy ilyen igaz történetem, ami régóta kering a fejemben, úgyhogy most megosztom veletek. 

Személyes történet

Gyerekkorom óta zongorázom, csak magamnak, kedvtelésből. Nincsenek előadóművészi ambícióim. De a zene nyelve hozzám nagyon közel áll. A zene az egyik legkifejezőbb művészeti forma. Nincs abszolút hallásom, csak amatőr vagyok, de a zenélés nekem valódi kikapcsolódás. A zongorajáték feltölt, bár nem jutok alfa állapotba, az agyam más területeit kezdem használni, mint a munka során, szárnyalhat a kreativitásom.  

Kedvelem az olyan művészeket és szakembereket, akik zenei hasonlatokon keresztül mutatnak rá a személyiségünk vagy akár a vezetési képességünk sajátosságaira - például Itay Talgam-ot  mindenkinek ajánlom, az egyik kedvenc karmesterem.  A zenén keresztül sikerül jobban megértem a dolgokat. A zene univerzális nyelve szavak nélkül is érthető.

Ki az a Keith Jarrett?

Átlagos, de széles a zenei érdeklődésem, és nyitott vagyok az újdonságokra, érdekességekre. 

Keith Jarrett nevét egészen a közelmúltig nem ismertem. Miután találkoztam  személyes történetével, a zenéjét is más füllel kezdtem hallgatni és rövidesen rajongójává váltam.

Első európai turnéja közepén a fiatal amerikai zongoraművész, Keith Jarrett a kölni operaházban készült koncertet adni.  1975-öt írunk, az itteni közönség szinte alig ismeri. A koncertet egy hagyományos esti operaelőadás utáni programként hirdették meg.

A körülmények a szervezők ellen dolgoznak. Számos félreértés keletkezett a koncerten használni kívánt hangszerrel kapcsolatban is.

Egy Bösendorfer Imperial koncertzongora volt a művész kérése, de csak egy kisebb, gyakorlásra használt hangszer állt rendelkezésre, ami csúnyán el volt hangolódva, a pedáljai pedig alig működtek.

Megfelelő hangszer hiányában pedig a koncert katasztrófát ígért.

Előjáték

Jarrett holtfáradtan érkezett Kölnbe autóval egy kimerítő zürichi koncert után, miután több száz kilométert vezetett egyhuzamban. Két napja alig aludt, kimerülten és éhesen parkolt le.

Régóta hátfájdalmai voltak, a ruha alatt fűzőt kellett viselnie. A szervezők örömujjongással fogadták, de mivel késésben voltak, még az esti operaelőadás előtt ellenőrizni akarták a helyszínt és a hangszert, amin játszani fog. Nyögve szállt ki az autóból, együtt sétáltak át a közeli operaház épületébe.

Jarrett csaknem összeomlott, mikor meglátta a hangszert. Legszívesebben azonnal sarkon fordult volna.

A zongora

A mindössze tizenhét éves koncertszervező Vera Brandes, a körmeit rágta  és imádkozott.  Legnagyobb félelme az volt, hogy felsül, és az amerikai művész lemondja a teltházas estet.  Ez volt az első igazán nagyszabású rendezvény, melyet ő egyedül hozott össze. Borzongva képzelte el, ahogy a jegyárat visszakövetelő dühös közönség ellepi a pénztárat – és ez hamarosan egy valószínű forgatókönyvvé vált.

A színpad alig volt megvilágítva, csak a vészjelző zöld fénye sejlett át a sötétségen. A zongora már ott állt középen. Jarrett némi habozás után egy szó nélkül körbejárta az elnyűtt hangszert. Leült, lejátszott pár hangot. Fülelt. Kipróbálta a jobboldali zengetőpedált. Semmi.  Felállt és elfordult. Nehéz csend ereszkedett rájuk.

Jarrett managere félrevonta Vera-t:

-Úgy emlékszem megegyeztünk! Ez nem egy Bösendorfer Imperial, ez egy gyakorlózongora, egy roncs! Ha nem szerzel gyorsan egy megfelelő zongorát, le kell mondanunk a koncertet!

Vera kétségbeesetten próbált koncertzongorát kölcsönözni, de félő volt, hogy kifutnak az időből. Odakint már sötétedett és szakadatlanul zuhogott az eső. ígértek neki egy hangszert, de szállítás már nem volt biztonsággal megoldható – a zongorahangoló szerint, aki időközben a gyakorlózongorát próbálta helyrepofozni – a Bösendorfer nem úszta volna meg az esőben szállítást helyrehozhatatlan sérülések nélkül. A Bösendorfer Imperial akkor 50.000 márkába került, és még biztosításuk sem volt rá. Megfelelő szállítójármű sem volt. Ez a lehetőség is ugrott. Vera kifogyott a lehetőségekből, hiába telefonált segítségért minden forrását mozgósítva.

A koncerten hangfelvételt is terveztek, a technikán egész nap dolgoztak a hangmérnökök, amíg sikerült a kábelezést, a mikrofonokat és a felvevő berendezéseket beállítani. Jarrett és a managere már épp azon tanakodtak, hogy hazaküldik őket.

Az opera színpadán közben sikeresen lement az aznap esti előadás. Jarrett fellépése késő estére volt meghirdetve. Az 1400 fős operaházban minden jegy elkelt az ismeretlen amerikai tehetség előadásra. 

Az idő csak múlt, az óra ketyegett.

Verának végül nem sikerült másik hangszert hozatnia, maradt a gyakolózongora.

Elkeseredésében szinte letérdelt és kérlelte Jarrett-et, fogadja el a helyzetet és játsszon azon a zongorán, ami a színpadon állt. A hangoló időközben legjobb tudása szerint behangolta, de csodát tenni ő sem tudott.

A művész még egyszer ránézett a hangszerre. Nem tudni, mi játszódott le a fejében. Várt egy pillanatot, és sóhajtva bólintott. Talán sajnálta a technikusok és a szervezők befektetett munkáját, vagy tartott tőle, hogy a cserben hagyott közönség botrány csinál.

A lényeg, hogy beleegyezett: fellép. Azon a kopott, vacak zongorán fog játszani, amit a német operaházi korrepetítorok naponta püföltek. Még kísérőhangszerként sem volt használható. Szóló produkcióhoz még kevésbé.

Közben a közönség gyülekezett, lassan megtöltötték a modern stílusú kölni koncerttermet. 

Éjjel 11:30 volt, Jarrett kilépett a színpadra, a hangfelvétel elindult.

És ekkor csoda történt.

Négy felvételt rögzítettek aznap este.

Az első hangok után szinte hallani azt a döbbent csendet, amikor a közönség rájön, itt valami különleges születik meg. A hangszer úgy szólalt meg a kezei közt, hogy a közönség elámult.

A kölni koncertről kiadott hanglemez lett a legnagyobb darabszámban eladott szólóalbum a jazz történetében.

Ez a lemez lett a legkeresettebb zongoramű, melyből 4 millió példányt adtak el.  Egyetlen más jazz előadó sem tudott ilyen egyéni sikert elérni. Ez volt a kiadó (ECM Records) legnagyobb kereskedelmi sikere.

Minden rögzített darab improvizáció, minden egyes hang ott született meg. „A modern jazz történetének egyik mérföldköve”  – mondják róla a szakértők.

És most mondhatjátok, hogy persze, Jarrettnek abszolút hallása volt, hároméves korától zongorázott, már hétévesen koncertezett és egy istenverte zseni volt, aki olyan sztárokkal játszott, mint Miles Davies, Chick Corea vagy Jan Garbarek.  

A sokezer órányi gyakorlás, a rutin és a persze a tehetsége átsegítette ezen a hullámvölgyön is, hogy még magasabbra emelkedhessen.

Jarrett képes volt elengedi az elvárásait. Bízott önmagában. 

Bármilyen hangszerrel megoldotta volna az előadást. De egy ilyen siker elérése az, ami kiemel valakit a tömegből, ez különbözteti meg a zsenit az átlagostól. 

A közönség semmit nem vett észre, ők csak egy amerikai jazz zongoristát akartak meghallgatni és élvezni a zenét. 

A siker titka?

A történetben a tanulságot számomra az a döntés jelenti,  amit főhősünk minden nehézség ellenére meghozott. Jarrett képes volt kihozni a helyzetből és magából a lehető legjobbat éppen akkor, amikor minden összeesküdött ellene.

Semmi nem példázza számomra jobban az igazi (mentális) ellenállóképességet. (reziliencíliát) mint Jarrett és a kölni koncert története. 

A koncertlemezen egy fikarcnyi bizonytalanságot nem hallani. Ha rossz döntést hoz, és lemondja a koncertet, most a zenetörténet szegényebb lenne a kölni koncert anyagával.

Vajon mi magunk milyen kockázatokat vállalunk a saját döntéseinkben? Melyek azok a nem várt nehézségek, melyekkel a sors szembesít minket?

Mennyire vagyunk hajlamosak a pesszimizmusra, milyen mértékben befolyásolják érzelmeinket és cselekvőképességünket a minket körülvevő negatív körülmények? Képesek vagyunk a nehézségek között is meglátni a lehetőségeket? Át tudjuk fordítani a javunkra a látszólag vesztes helyzeteket?

Képesek vagyunk szembenézni velük, vagy inkább meghátrálunk?

Gyakran hallom: nekem nincsenek lehetőségeim, könnyű Z-nek, aki gazdag, vagy Y-nak, akinek mindenhol vannak kapcsolatai. De nekem? Nincsenek eszközeim a sikerhez. Az ember szeret kifogásokat gyártani, a kudarcait a körülményekre fogni, és meghátrálni a kihívásoktól. Ilyen a természetünk. 

Mégis előfordul néha, hogy sikerül egy játszmát a javunkra fordítani és győzedelmeskedni – a hátráltató körülmények ellenére. Ahogy Forrest Gump tette a filmben – minden hátráltató körülményt leküzdött és győztesként emlékszünk rá.

A régi mondás szerint: ”Hogyha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét!”. Vagyis, ha kedvezőtlenek a körülmények, próbáld a helyzetből a legjobbat kihozni.

Mennyire hiányzik ez az optimista szemlélet a mindennapjainkból!

Mégis miért döntött Jarrett mégis amellett, hogy fellép – vállalva a kockázatot, hogy a közönség esetleg kifütyüli? Csak egy tippem van.

Úgy hívják: szakmai alázat. Erre szerződtem, ez a dolgom, ezt kell tennem akkor is, ha a fejem felett összecsapnak a hullámok, recseg-ropog a díszlet, más a billentyűk dinamikája, vagy használhatatlanok a pedálok.

Az a túlvilági hangzás, melyet ebből az egyszerű gyakorlózongorából képes volt kihozni – maga volt a varázslat. Megismételhetetlen, sohasem hallott harmónia.

Ha szeretnék elmélyülni valamilyen feladatban, vagy csak gondolkodni szeretnék, nekem sokat segít a kölni koncert. Ha hallgatom, mindig eszembe jut, milyen körülmények között született meg ez a kivételes zenei teljesítmény. Ha nem hisztek nekem, meg lehet hallgatni.

https://open.spotify.com/album/0I8vpSE1bSmysN2PhmHoQg?autoplay=true

A szerző üzletfejlesztő business  és karrier coach, a www.kokaibusinesscoach.com oldalon további cikkei olvashatóak angolul.