Megpróbálok egy kicsit a vízen járni

Ismerőseim mondják, nekem mindenről eszembe jut egy Örkény egyperces. Ez így persze nem igaz, de tartom, hogy az Egypercesek kiállták az idő próbáját, és máig aktuálisak. Nem véletlen, hogy a Megváltó c. egyperces ugrott be akkor, amikor olyan vezetőről hallok, aki úgy érzi, mindenható, és nemcsak a szervezete, kollégái, de szinte az egész teremtett világ felett áll.

Örkény zseniálisan és korszaktól függetlenük ragadta meg az emberi személyiség sajátosságait és egy-egy rövid történettel regényeket mesél el.

"Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilo­métert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.

Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost.

- Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle.

- Tessék beülni - mondta a csónakos.

Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás.

- Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról?

- Még ide - mondta a csónakos.

Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott.

- Még most is? - kérdezte az író.

- Még most is - mondta a csónakos.

Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó.

- Még most is ide látni? - kérdezte az író.

A csónakos körül nézett.

- Ide már nem.

Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt.

- Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.”

Az emberi elme képes nagy dolgokra. Az irodalom gyakran szembesít bennünket olyan kérdésekkel és gondolatokkal, amelyek mélyen megérintik a lélek szálait.

Ez az egyperces engem mindig elgondolkodtat, és számos értelmezésre ad lehetőséget. Hogyan kapcsolódik ez a történet a vállalati világhoz, és mit tanulhatunk belőle a vezetői munkáról?

A Mindenható vezető illúziója

Azt mondják, a hatalom megváltoztatja a személyiséget, akár meg is ront, legyen bármilyen építő az eredeti szándék. A vállalati szervezeti hierarchia élére kerülni nem kis dolog.  A vállalati státusz kiemelt szociális státusszal is jár – céges verda, utazások, designer cuccok, a legújabb mobil stb. A médiából folyamatosan a mindenható cégvezetőkről szóló valós vagy álhírek ömlenek, mely idealizálja a „kemény munkát” és isteníti a vállalatnál az éjjel-nappal dolgozó, az irodában alvó, „work hard – play hard” életstílust.    

Erős kifejezés, de létezik vezetői "Isten" komplexus: sok vállalti vezető hajlamos úgy érzi, hogy mindent ural és irányít. Ha ismersz ilyet, nem vagy vele egyedül. A vezetők domináns, versengő viselkedése néha extrém módon nyilvánulhat meg. Vezetőként törekedj a sikerre, de ha mindenkinek meg akarsz felelni, ne üzletember legyél, hanem árulj fagyit - mondá a próféta Steve Jobs. Ez a hozzáállás súlyos terheket ró a vezetőre, és hosszú távon kiégéshez vezethet. A „Mindenható vezető” mindenben tökéletes és mindenre képes. De előbb utóbb kiderül: ő is csak ember.

Non-stop Leadership

A napokban az alábbi felütéssel jelent meg egy cikk a Forbes-on, sikerült is gyorsan felhúznom magam rajta:

„Tíz éve van a xxx-nál, és nem volt olyan nap, hogy a kollégái ne érték volna el. Sem akkor, amikor nyaralt, sem akkor, amikor gyerekei születtek.”

Nem kívánom promózni sem a tévéműsort, mely kapcsán a cikk született, sem megnevezni a vezetőt, személyesen nem ismerem. Minden bizonnyal nőként keményen megdolgozott jelenlegi pozíciójáért.

De ez a hozzáállás szerintem káros, a cég és a vezető számára is, függetlenül a személytől.

Káros és veszélyes, mert olyan benyomást kelt, hogy bizony a munka oltárán mindent be kell áldozni, ha itt nőként sikeres üzletasszony akarsz lenni.  Egy nő csak akkor juthat a csúcsra, ha a belét is kidolgozza. Kizárólag a sikeres karrierépítés lebegjen a szemed előtt, ha előre akarsz jutni. Addig nem pihenhetsz, míg nem érsz a csúcsra.

A magyar vállalati világban azt a vezetőt tisztelik és követik elvakultan, aki megváltóként minden problémát megold és minden kihívást leküzd. Mindenhol ott van és rajtatartja kezét a cég ütőerén, mindenről tud és mindenhez köze van. Omnipotens menedzser.  Pótolhatatlan, ha nem érik el, megáll az élet a cégnél. A cég minden előtt.  A 90-évek végén, mikor dolgozni kezdtem, még én is elhittem, hogy ez a tuti hozzáállás.

Úgy látszik a workoholism valahol még mindig trendi. Ha olvastál már interjút Steve Jobs-al vagy Elon Musk-al, akkor tudod, miről beszélek. Ha láttad „A kezdő” (The Intern) vagy „Az Ördög Prada-t visel” c. filmeket, emlékezhetsz a női vezető karakterekre, akiknek éppen az üzlet szüntelen hajszolása miatt megy tönkre a házasságuk.  

2023-ban még mindig piedesztálra emeljük a munkamániás vezetőket.

Női karrier vs család

A nők dupla szereposztásban tolják végig a hetet.

Minden tiszteletem az övék.

Sok sikeres nőt is van szerencsém ismerni. Legtöbbjük céltudatos hölgy, akik kellő önismerettel felvértezve zsonglőrködik különböző feladataival: meeting előtt elviszi a gyereket az oviba, délután úszásra viszi, lenyom egy confcallt, egyeztet, tervez, meetingel majd vacsorát főz és bepakolja a mosogatógépet, reggel talán még az edzőterembe is beugrik, mielőtt kezdődik a review.  A gyakori külföldi utak miatt a gyerekek apával vagy a nagyszülőknél vannak.

Örkénnyel szólva: „Nem könnyű sport!”.

Hogy valaki ezt évekig tudjon sikeresen lavírozni a szerepei közt ahhoz elengedhetetlen egy biztos hátország, egy támogató család, cég, csapat és barátok. Egyébként garantált a kiégés. Ezért nagyon káros a karriert az családanya szereppel szembe állítani.

Én soha nem tudtam úgy látni a munka-magánélet egyensúlyt, mint valami mérleghintát, ahol ide oda lehet mászkálni és egyensúlyozni, ahol folyamatos bűntudatod lehet, mert ha dolgozol, a családod hiányol, ha meg velük vagy, csak az elmaradt feladataid miatt nem tudsz fejben is ott lenni velük. Nem, szerintem nem így működik ez.

Az embernek „egy darab” élete van, ennek természetes része a munka. Hogy mennyire fontos része, az már egy szubjektív döntés. Ha valaki kicsit karriertudatosabb, akkor egy jókora része. De távolról sem az egész. A teljes, sikeres élet fontos része az a jól végzett munka, mely flow-ban tart (legalább néha!) és amely sikerélményt nyújt, melyben érzed, hogy hasznos vagy és pozitív visszajelzéseket kapsz, ami újabb teljesítményre motiválhat. Ezt a flow-t érzi a novellabeli drámaíró is, aki befejezte az utolsó fejezetet: „Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ.”

Mit keresünk mindannyian, ha nem ezt az érzést?

Ki az, aki ilyen érzéssel csukja össze a laptopján a nap végén? Vajon hányan tudjuk azt pontosan definiálni saját magunk számára, hogy mi a munkánk értelme, miért dolgozunk?

A 0-24-es rendelkezésre állás csak egyetlen szerepben nem kerülhető ki: ez a szülőé. Minden más – legyen bármilyen fontos – tulajdonképpen várhat.   

90.000 óra - egy élet munkája

Egy ledolgozott élet 90.000 munkaóra elvégzését jelenti. Mégis nagyon kevéssé tudatos az, mit gondolunk a saját munkánkról. Szeretjük, utáljuk, unjuk?

Évek óta íratok ügyfeleimmel esszéket karrier coaching folyamatokban a munkaszemléletről, és a fenti gondolat általában visszaköszön. Ha magunkba nézünk, miért dolgozunk? Pénzért? Előrejutásért? Pozícióért? Jó, biztos ilyen is van, de a legtöbben az „értelmes, értékteremtő” munkát emelték ki. A jól végzett munka jutalma, hogy valami jobbá válik, esetleg valamit teremtek, esetleg valakinek jobb lesz a nap végén nekem köszönhetően. Az is elő szokott jönni, hogy az olyan munkát, miben ezt érzem, még kevesebb pénzért is hajlandó lennék végezni.

Örkénynek van egy fontos tanítása a modern vállalati vezetők számára. Az egyéni teljesítmény, a vízen járás illúziója, a mindenható vezetői, akinek nincs szüksége másokra.

Egy valódi vezetőnek fontos felismerni a csapat tagjainak szerepét és felelősségét. Egy valódi vezetőknek fontos az elfogadás és az belső egyensúly megtartása. Elfogadni, hogy nem lehet minden problémát megoldani, és az erőforrásokat okosan kell beosztani. Én például szívesebben dolgozom olyan vezetővel, aki nem fél megmutatni az emberi oldalát, sebezhetőségét.

És az sem árt, ha van annyi vér a pucájában, ha netán 1 (vagy omg 2!) hét szabadságra megy, hogy feltöltődjön és pihenjen.  A feladatokat és a felelősséget delegálja - mert delegálni is tud.

A szerző üzletfejlesztő business  és karrier coach, a www.kokaibusinesscoach.com oldalon további cikkei olvashatóak angolul.