A coach csókja

A szakmai sztenderdek szerint nem helyénvaló, ha a coach túl közeli kapcsolatba kerül a klienssel.

 

A valóságban ellenben néha nagyon is ebben mérjük magunkat.

Mert mi is a coaching? Változást elérni. Kimozdítani. Szemet felnyitni. Felbátorítani. Jelen lenni. Beleállni. Kételkedni. Kérdezni. Ellentmondani. Támogatni. Mikor, mi.

Az igazán fontos kapcsolatokban ilyesmi születik. Egy különleges, közeli viszony.

A coachingban két ember dolgozik, ahogyan mondani szoktuk, a személyiségével. De inkább az életével dolgozik, mind a kettő. A történetével és a történet megfejtésével. Vásárra viszi a bőrét, ha igazi a coaching. Ha nem kamu, ha nem alibi.

Azt viszi a coach: a tapasztalatait, a megélt élményeit, a megérzéseit, a beszélgetéseket, amelyeknek részese volt, a filmeket, amelyek elgondolkoztatták, a regényeket, festményeket, operákat és színdarabokat, amelyek megmutattak neki valamit. Viszi persze azt is, amit azért tanult, hogy ne csak intuícióból dolgozzon: a pár évtizednyi tudást és a nézőpontok sokféleségét is. De azt a tudást is, hogy a végső kérdésekre nincs a könyvekben válasz. Legfejlebb mankó. De azzal meg nem lehet messzire menni. És viszi a coach azt a tudást is, hogy

ha nem figyelünk elég elmélyülten, akkor rossz lesz a kérdés - és akkor pedig a fene megette az egészet.

Hozza az életét az ügyfél is. Először azt, amit ő maga már lát, aztán azt, amit közben vesz észre. De hozza a vakfoltjait, és hozza a „lemezeit”, amiket az elején rendre feltesz a korongra, lejátssza mindig makacsul, aztán egyszer csak elunja. Ott kezdődik az igazi kapcsolat, ahol ez a kép-mutogatás véget ér.

Az ilyen kapcsolatokban megszülethet a változás. Általában persze csak egy élethelyzetre vonatkozóan. Ezért olyan gyakori, hogy a cég által rendelt üzleti coaching gyakran ahhoz vezet, hogy a drága pénzen befizetett kolléga ráébred, hogy rosszkor van rossz helyen és mire a coaching véget ér, felmond. Nem öröm a cégnek, de nagy megkönnyebbülés annak, aki ezt a döntést végül meghozza. Végül pedig mindenki jól jár.

Egy tévedésből kötött házasságot is okosabb addig felbontani, amíg nincs gyerek, lakáshitel, svájci bankszámla és megváltott közös sírhely. Jobb túlesni rajta.

De van olyan is, hogy a változás valami igazán jó és új kezdete. Néha gyorsabbnak, néha lassabbnak. Néha egy egészen más önképnek, ami csak évek alatt változik, de akkor, ott kezdődik, mert a coach szemében pillantja meg azt a képet a coachee. Ahhoz pedig közel kell lenni. Mert messziről az nem látszik.

Minden ügyfelem történetének szeretem tudni a folytatását.

Ezért rendre meghívom őket kávézni, fél-egy évvel azután, hogy kapcsolatunk hivatalos része lezárult. Ezekből a beszélgetésekből tanulok a legtöbbet. Ott derül ki, hogy mit végeztünk korábban: hogy eltaláltuk-e a jó kérdést és volt-e valami haszna a válaszoknak. És ott tudom meg a történet folytatását is, ami gyakran még érdekesebb, mint a kezdet.

De olyan is van, akit nem kell elhívni kávézni, mert kapcsolatunk időközben „közelivé” vált.

Mint ezzel a menyasszonnyal, a képen, aki ügyfelemből életem egyik fontos szereplője lett. Akinek az esküvői szertartására a szűk család és a barátok mellett még ketten kaptunk meghívót. 

Egyikünk, a menyasszony tanúja, egy korábbi főnök, aki mára bőven több lett, mint szakmai kapcsolat.

És én, a coach, aki közel ment.

Mihalik Judit