A Film: Saul fia

Az igazi filmekre, személyes történetekre azért emlékszünk, mert felidéznek bennük valamit, ami nagyon is ismerős. 

Nem kell, hogy megmagyarázzuk magunknak, miért fontos, mert a felismerés elegendő. Egy helyzet, egy érzés, egy feszítő élmény. Egy döntés. 

Mert mind hozunk döntéseket, és mind azt hisszük olykor, senki sem tudja, milyen súly ez.

Nem kell, hogy értsük, milyen törvényeknek engedelmeskedik Saul, amikor az élők mentése helyett a holt iránti kötelességét választja, mert azt értjük, hogy vannak helyzetek, amikor nem tehetjük meg, hogy nem tesszük meg. Mindenki találkozott már ilyennel, és függetlenül attól, hogy ő maga hogyan döntött, a helyzetet felismeri. Ez a felismerés: a katarzis.

Minden történet kontextusba ágyazott, mert így működik a történetmesélés és így működik a történetek megértése. A drámai történetmesélést éppen az különbözteti meg a hétköznapi storytellingtől, ahogyan a kontextussal bánik. A művészetek mesterei az elhanyagolás és kiemelés mesterei is egyben: ennek eszköze a festészetben a fény, a zenében a csend. A történetmesélők mégis szívesen helyezik hőseiket olyan korszakokba, amelyek sokak számára jelentésteliek. Történelmi időkbe, a hősiesség, a bukás, a dicsőség és esendőség drámai díszletei közé.

De ez ne tévesszen meg senkit. A nagy művekben nem a történeti valóság bemutatása a cél. Ahogyan Odüsszeusz vagy Philoktétész drámájának története sem a trójai háborúról szól és a Bánk Bán sem a magyar történelem kordokumentuma, úgy a Saul fia sem a Holokauszt mementója. Nem is véletlen, hogy egyetlen arcot látunk szinte végig, egészen közelről.  Az, hogy azt is látjuk, ami nem látható a képen, hogy a főszereplő mögé képek nélkül is odaképzeljük a haláltábori poklot: a rendező rendkívüli tehetségére valló művészi eszköz - hiszen részévé tett a filmnek valamit, amit minden néző magának konstruál. Mindenki a saját Holokausztját nézi, és

a képzeletnél nincs erősebb mozifilm.

Nincs szebb - és nincs brutálisabb sem. Ahogyan a rendező is mondta: azt akarta, hogy a Holokausztnak arca legyen. Hát, sikerült. Én úgy gondolom, akik felismerték a film nagyszerűségét, ezt ismerték fel: alighanem még soha senkinek sem sikerült ilyen tisztán egy végső erkölcsi cselekvést bemutatnia. Tisztán, mert a lehető legkevesebbet kell elmesélnie a körülményekből, és mégis, ezek az el nem mesélt körülmények adnak mérhetetlen súlyt a tettnek. Saul nem egyszerűen szimbólum vagy ikon, személye nem megtestesít valamilyen eszményt, fájdalmat, traumát vagy feloldhatatlan ellentmondást. Saul maga a Történet, amelyet meg sem értenénk, ha képzeletünk nem vetítene hátteret mögé.

Ez a Film.    

Mihalik Judit