A nyúl üregében

Nóra Csodaországban

Azok a nők, akik ezt a blogportált olvassák, bizonyára mind öntudatos, autonóm és karrierjüket magabiztosan irányító nőtípusok. De ki tudja... talán ők is ismernek olyan nőket, akik szenvednek kapcsolataikban, és akik felnőttként is beszorulva érzik magukat a férfiak világában. Mint a nyúl az üregben.

Olyanokat, mint Nóra, Ibsen drámájának hősnője. Aki az apja felügyelete után férje gyámsága alatt toporog a felnőtt babaházban. 

Aki egyszer is látta valamelyik Nóra-előadást, bármennyire is elégedettnek gondolta magát addig a saját életével, alighanem valami kis kényelmetlenséggel jött ki a színházból. Talán maga sem tudta miért.

Vészits Andrea drámája erre a furcsa érzésre reflektál. Ez a helyes kifejezés, mert nem választ kínál, sokkal inkább további furcsa érzéseket kelt. Hullámokat, mint a vízbe dobott kavics.

Kiss Ágnes pedig, aki rendezte és játssza a darabot, pont olyan, mint bármelyik újlipótvárosi barátnőnk. Szókimondó, őszinte, erős és impulzív nő.

Ijesztően hiteles.

Egy okosan bolond, fájdalmasan meghasonlott Nóra van a színpadon. Olyan, aki már meghozta a döntést. Otthagyta narcisztikus férjét (vele együtt kényszerűen a három gyermekét), és most a békéscsabai „kolbászalapú Disneyland” jelmezes Alice figurájaként tartja el önmagát. Madeleine süti helyett mandulás kekszet nassol, és szorongva gondol a közelgő karácsonyra.

Lassan értjük meg, hogy mi is volt a döntés. A tökéletesnek látszó és kényelmes élet mögött egy egyáltalán nem csodaországba illő bántalmazó és megalázó kapcsolat lapult. Amelynek jeleit sokáig nem veszi észre az, aki figyelmével, gondoskodásával, szeretetével az egymás után születő gyerekeire koncentrál. És amikor észreveszi, akkor rájön, hogy túl késő segítségért kiáltani, mert mindenki bolondnak fogja tartani: olyannak, akinek agyára ment a jólét. Hiszen olyan szépen élnek... sikeres férj, gyerekek, nagy ház, és neki nyilván dolgoznia sem kell.

Nem is ért semmihez, csak a gyerekekhez és a mesékhez. Ezért lesz belőle botcsinálta animátor, jelmezes szomorú bohóc.

Az igazság az, hogy a Nórák itt vannak körülöttünk.

Sokan.

A Facebookra posztolt tökéletes életek és mosolyok mögött, sok-sok hazugsággal. A magukat negyven évesen újra keresni kezdő nők története sokkal gyakrabban rejt fájdalmas titkokat, mint hinnénk.

Hiszen konzervatív helyen élünk. Társadalmilag még mindig tartja magát a nézet, hogy a nők dolga, hogy rendet tartsanak a babaházban, míg a férfiak tűzoltósat és a katonásat , főorvososat, ügyvédeset, cégvezetőset vagy bankárosat játszanak. Közben pedig minden párkapcsolat valójában üzlet, amelyből azonban nincs igazán kölcsönösen sikeres exit, ha a felek érdekmúlása netán bekövetkezik. Nórának nem is sikerült, mert all in mindent odahagyott. A férj nyilván az arcába nevetett: pénz nélkül? Hová mennél?

Felnőtt ember nem is hozhat meg ilyen esztelen döntést, ehhez gyereknek kell lenni újra. Ebben segít talán, ha egy szürreális világba menekülhetünk, amiben sosem tudni, igazából ki a kicsi és ki a nagy, ki a bolond és ki az okos.

Az előadás a bábszínház eszközeivel dolgozik, ezért valójában mi magunk, a nézők sem tudjuk eldönteni, hogy gyerek vagy felnőtt előadásra ültünk be.

Játszanak velünk. 

Játszanak azzal, hogy mindenkiben ott a gyerek, és hogy a nézőtér sötétjében végre nem kell uralkodnunk az arcvonásainkon. Megrendülhetünk vagy nevethetünk - és titokban elmajszolhatjuk a bejáratnál kapott mandulás sütit is.

Addig se félünk az érzéseinktől.

 

(Wonder-full, avagy Nóra Csodaországban. A Barboncás Társulat előadását a Debreceni Csokonai Színház Deszka Fesztiváljának programjában láttam.)

Mihalik Judit

Tetszett? Vitatkozna? Írjon a szerzőnek.