Felhatalmazás és kudarc
Bizonyos élettapasztalat birtokában már minden könyvből önmagunkat olvassuk ki.
Sok évvel ezelőtt, egy nagy karrierváltás küszöbén egy barátom figyelmembe ajánlott valakit, aki egy neves kommunikációs ügynökség tulajdonosa volt. Éppen az ügynökségek felé tájékozódtam a média világából.
Mivel ekkor még nem rendelkeztem semmilyen gyakorlattal a PR-szakmában, de bő egy évtizedes munkatapasztalattal nem akartam kezdőként indulni még egy új területen sem, így vettem egy nagy levegőt és blöfföltem.
Felhívtam.
„-Jó napot, András, azért hívom, hogy megbeszéljünk egy találkozót.
-Jó napot, Judit, azt hiszem, nem ismerjük még egymást. Miért kellene találkoznunk?
-Mert talán még nem tudja, de Önnek rám van szüksége. Mivel a következő években együtt fogunk dolgozni, ideje megbeszélnünk ennek részleteit.”
András annyira meglepődött, hogy azonnal ráállt a találkozóra.
Aznap kávéztunk, és másnap már nála dolgoztam szenior tanácsadóként és - ma már elárulhatom - a korábbi fizetésem kétszereséért.
Valahányszor eszembe jut ez a történet, mindig jót derülök: vajon honnan a csudából vettem azt a vakmerőséget? Nem volt tudatos tervem, bár egy rámenős PR-os biztosan így csinálta volna. Csakhogy én nem vagyok ennyire rámenős, és akkor még egyáltalán nem voltam PR-os se. A módszer azonban működött. A munkakapcsolat három évig tartott, mindkettőnk számára sokat hozott - és még sokáig barátok maradtunk azután is.
Tina Seelig, az idegtudományok professzora, informatikus és menedzsment-oktató sok hasonló történetet ír le. Magyarul most megjelent könyvében benne van válasz az előbbi kérdésemre is:
önmagamat hatalmaztam fel arra, hogy megtegyek valamit, amire senki és semmi más nem adott felhatalmazást.
Ilyesmi történik sok coaching-kapcsolatban is. Ügyfeleim jelentős része azért keres segítséget, mert ezt a felhatalmazást szeretné megkapni. A közös munka ilyenkor éppen arról szól, hogy ráébredjen és bensővé tegye: a valódi felhatalmazás nem jöhet mástól. Főleg nem tőlem. Nem is jön könnyen és általában nem is jön gyorsan. Nem két üléses feladat.
A valódi felhatalmazás ugyanis nem relativizálható, nem visszavonható, hanem lényege szerint stabil és belülről fakad.
Szoros kapcsolatban áll az önbizalommal és az átkeretezés (avagy mindset-váltás) képességével. A coach dolga az, hogy erőteljes (de nem lehengerlő) jelenléttel, hiteles személyes üzenetekkel igazolja, hogy ez lehetséges. Az is dolga ugyanakkor, hogy kész (saját, vagy másodkézből szerzett) receptek helyett azt a sajátos, egyedi, minden emberben másból táplálkozó forrást - erőforrást és hatalomforrást – segítsen felkutatni, definiálni, felszínre hozni és kimunkálni, ami az ügyfelében ott van. A coach-nak értenie kell a finom jeleket is, ha ez a munka rossz irányba indul el vagy rossz irányba fordul.
A helyzet az, hogy a sodró lendületű amerikai motivációs könyvekből kiolvasható attitűd általában idegen az európai átlagembertől. Nemcsak kulturálisan idegen, hanem leggyakrabban a személyiség természetes beállítódása is tiltakozik az ellen, hogy mind sikerre lennénk ítélve.
Aki eleve sikerre ítélt, az nyilvánvalóan nem az efféle könyvekből veszi hozzá a bátorságot.
Felbátorítani, felhatalmazni valójában önmagunkat tudjuk, és ehhez sokaknak jól jön a támogatás, például egy személyében hiteles, tapasztalt, sokoldalúan iskolázott coach támogatása.
Seelig könyve elsősorban azért más, mint a sok ezer hasonló felbátorító olvasmány, mert sokféle példával igazolja, hogy a kudarc nem csak azért része ennek a folyamatnak, mert abból tanulhatunk. Még csak nem is azért (Nietsche nyomán), mert a kudarc, ha nem öl meg: megerősít. Ennél sokkal többről van szó. Arról, hogy a kudarc lehetősége adja a tétet ezekben a vállalkozásokban - éppen úgy, ahogyan az életünknek a végessége adja a tétjét.
Felhatalmazásra nemcsak ahhoz van szükségünk, hogy valamit megtegyünk, vagy valamire képesnek érezzük magunkat. Annak kimondására is, ha kiderül: tévedtünk – mert nem én, vagy nem most, vagy nem így vagyok képes rá.
A coach egyik legfontosabb dolga, hogy ezt tudatosítsa. Azt, hogy
a kudarc nem rendszerhiba, hanem a jó terv része.
Tina Seelig: Bárcsak 20 évesen tudtam volna mindezt!
Bioenergetic kiadó, 2019.
Kérdezni lehet a tudatlanok bátorságával vagy a bölcsek nyugalmával is. Az idő múlásával törekszem az utóbbi felé. Konzultáns és coach vagyok, egyetemi oktató. És kutató, minden értelemben. Gyerekeket és felnőtteket nevelek: magamon gyakoroltam. www.mihalikjudit.net
